only 4 hours left...

Csak négy óra, és vége 2012-nek. Mekkora rohadt fura, nem? Hihetetlen. Ez az év, mintha csak repült volna,, vitt magával és fogalmam sincs, szóval így eltelt. Annyi minden történt, hogy egy kétórás filmbe nem férne bele.
best of 2012
20 éves lettem, oh yeah. Ez a double XX dolog. Megfogadtam, hogy 2012 jobb lesz, mint 2011. És be is jött. Aztán sikeresen elvégeztem ugye az első osztályt,aztán pedig másodikos lettem. Túl lettem egy sikeres divatbemutatón, lett egy kiállításom,írtam két könyvet, jobban megkedveltem a koreai zenét, érdekelni kezdett a koreai kultúra. Elveszítettem egy legjobb barátot, de helyette találkoztam másokkal. Meggyászoltam a barátságunk végét,átértékeltem az életemet, kaptam az élettől egy két velős pofont, sírtam át éjszakákat is, de jól vagyok. Sokkal jobban, mint hittem. Szóval minden rendben lesz, és remélem, hogy 2013 még többet tud adni. Ez egy olyan érzés, mintha felfelé szaladnék egy hegyre. Nehéz lépések voltak ezek, évről -évre,de 2012ben végre megtérült az az erőfeszítés, amit az utóbbi években szenvedtem el. Végre látom, hogy történik is valami...annak ellenére, hogy sok ember borsot is tört az orrom alá. Mert miért is ne... de tanultam valamit az új évben. Tudok harcolni, akár kíméletlenül is, áttaposva másokon. Tudok könyörtelen lenni, főleg akkor ha a boldogságomról van szó. És ez az, amit a legfontosabb ezentúl.
Mindig azt vallottam, hogy a Karma elintézi azt, amit az ember véghezvitt. Biztos is voltam benne, hogy így van, mert magamon is tapasztaltam és másokon is láttam. Nem voltam kárörvendő, csak eszembe jutott, hogy ez így volt helyes. De arra is rájöttem,hogy a legtöbb ember aki hátbatámad majd, olyan lesz, akiről sosem hinnéd el és nem is feltételeznéd ezt. Én már nem várok arra, hogy a karma bevégezze. Inkább elősegítem a munkáját.
2013, várlak.

what is right...?

Hazudnék, ha azt mondanám, már nem gondolok rád. Mindennap a fejemben vagy... de ez sem segít. Ha lemegyek a boltba, látlak, ahogy az egyik ház előtt álltál régen, látlak, a házunk előtt, látlak mindenhol, de igazából sehol sem vagy. Kurva nehéz időkön mentem keresztül, szükségem lett volna rád, de te sehol sem voltál. Már nem is leszel, emlékszel? Már nem vagyunk legjobb barátok.
Hívnálak, de tudom,felesleges. Azt mondtad, majd a huszonegyedik születésnapunkon, majd újra barátok leszünk. Mit gondolsz, van ennek így értelme? Nincs.
Ha nem szólok, ha nem írok, te nem kérdezel. Sőt, nem is létezel. Csak jössz, ha úgy érzed és felkavarsz. Már magam sem tudom, hogyan lehetne ez az egész, hogy jó legyen. Egyszerűen csak hiányoztál, szükségem lett volna rád, arra hogy kicsit gyere és elvigyél. De nem hívlak, mert nem jössz. És ha jönnél... tudom, hogy már nem lenne az igazi. Búcsút kell mondanom. Nagyon szar érzés, ezt mondhatom. Sokkal jobb volt addig, ameddig eltudtam képzelni, hogy azért nem jössz, mert nem érsz rá. Ez jó mese volt. De az igazság fájdalmasabb, ebben egyetértünk. Leírtam, kiírtam, átadtam, és vége. Mindent odaadtam neked, magamból hogy vidd el, mert inkább éljek azzal,hogy üres vagyok, ,mint hogy bennem legyen az ordító hiányod. Az, hogy voltál, de már nem vagy. Persze, azt mondtad, hogy törödsz velem. Igazán? Gondolsz még rám?
Kitudja hogy mi igaz már ebből, igaz?
Karácsony, ugye? Kedvenc ünnepünk. Hiányoztak az smsek, a névnapi köszöntések, hiányzott minden ami te vagy. De nem fogok könyörögni és futni utánad, sajnálom. Jobban szeretem a régi éned, mint a mostanit.Ez nem te vagy, ez közel sem áll ahhoz akit én szerettem.
Gyere vissza.Menj el. Gyere vissza.Menj el.
Hogy a fenébe szenvedhetek ennyire a hiányodtól, miközben belül tudom, hogy úgysem jössz vissza? A fejemben minden olyan egyszerű, és tényleges. Már nem fáj, legalábbis ott nem. Ott megbékéltem azzal, hogy te voltál és már nem vagy. De a lelkemben, elég egy szó vagy egy hangulat...máris megint ott vagy, legalábbis csak a puszta emlékképed és fáj a hiányod.
Gyere vissza... menj el!

Sinking in the ocean

Karácsony van. Furán érint ez a dolog, olyan, mint egy átlagos nap. És ez valljuk be, szar. Nagyon nem kellene így éreznem, hiszen mégiscsak karácsony. Tele van izgalommal, némi ajándékkal, sürgés-forgás, valami boldogsághormon termelő hatása is van. Elméletileg. Számomra úgy tűnik, csak arról szól, hogy fekszek a szobámban, a padlón ráadásul és a plafont elemezgetem, hogy vajon mi jöhet még. Nem bírom elviselni azt, amit most érzek. Ez nekem túl sok egyszerre. Még mindig. Pedig az évek telnek és ő biztosan nem jön vissza... de ma este nem bírok egyedül aludni. Nem bírom elfogadni azt a tényt, hogy egyedül vagyok. Hiába van párkapcsolatom, hiába vesznek körül az emberek. Persze ez azén hibám, hiszen éreznem kéne a felémrepülő szeretet-nyilakat. De ha nem,hát nem.
Anya meghalt sok sok évvel ezelőtt. De ő, sosem múlik el, nem szűnik meg, és ilyenkor méginkább fáj. Mondhatnám, hogy Karácsony tájékán állok le, mikor van időm belegondolni, hogy ő már nincs. A hétköznapokban csak sodor az élet, mennek a dolgok a maguk módja szerint, szóval érted. Nincs időm, hogy rámszakadjon a hiánya.De most, mázsás súlyúan rámszakad. Én meg hagyom, hogy eltemessen élve.
Úgy sem érti. Tudom, látom, érzem. Senki nem érti meg ezt, talán jobb is nekik. Ha megértenék, többen már máshol lennének...esetleg a bolondokházában. Gyenge fizikumú emberek vagyunk mi. Mindannyian.
Sírok, de csak halkan. Nem tehetek mást, mama odaát alszik a másik szobában. Karácsony, tessék, itt van, ez neked öröm és boldogság?
Hányingerem van attól, ami facebookon megy. Mutogassuk az ajándékokat, tegyük ki mégjobban, hogy ez a karácsony, ettől értékes az ünnep. Fantasztikus, mondhatom.Valóban erről szól.
Szóval csak a gyertya világít, halványan. A fénye belengi a lelkemet és kívánom, hogy ez a melegség, most tartson örökké. Az ígéreteket amiket kapok, hogy majd jobb lesz. Idővel. De én nem tudok várni, mert most fáj, és most akarok jobban lenni. Nem érdekel mi lesz... az érdekel, hogy mi van. Végre, ugye? Végre egy nap az életemben, mikor nem a múltammal foglalkozom, hanem azzal, amit most élek meg, és csöppet sem érdekel, hogy mi lesz majd. Ezért legalább hálás lehetek.
Szeretném ha megvigasztalnának, úgy, ahogy a lelkem vágyja ezt. Hiába... nagyon is hiába. Nem jön a megfelelő üzenet, hiába várom. Csak nézem a monitort, és rángatom a vállam. A keseredettség még inkább lehúz, és maga alá temet. Komolyan ezt érdemlem?
A "The Perks of Being Wallflower" filmben amit sikeresen megnéztem, nos találtam pár kedvemre való idézetet. Jó film, érdemes megnézni. Az ember főleg így, ugye, miért ne most nézzem meg, mikor a lelkem rottyon van, szóval elgondolkozik. Arról, hogy kit és miért szeret egyáltalán.
"Right now we are alive and in this moment I swear we are infinite."We accept the love we think we deserve...!

Stop the clocks

Állíts meg az időt, kérlek. Jó lenne, mert most jó. Érzem, ahogy a levegő ki-be áramlik a tüdőmbe, ahogy a hideg belemar fagyott kezembe, ahogy a vér beleszáguldozik az ereimbe, vörösre festi megfagyott kezeimet. Kellemetlen érzés, fájdalmas, de egy jel, hogy élek, és minden rendben van velem. De vajon tényleg így van?
Ma van a világvége, elméletileg. Gyakorlatban, pedig arra utasítom magamat, hogy viselkedjek is úgy. Itt van egy zárópont, egy vég, ami után jó lenne többet nem nézni hátra, legalábbis csak a jókra emlékezni. A szépre, arra,amire valóban érdemes. Hirtelen összezúzottnak érzem magam, és érzem a bizalmatlanságot. Elvette a fél életemet, az, hogy csalódtam másokban. Nem úgy, ahogy szokás. Valahogy mélyebben. És ezek a felszíni sérülések lassan olyan szokásokká nőtték ki magukat, hogy nem bízok senkiben. Eddig bíztam, olyan szinten, amilyet mások nem tudtak értékelni és visszaéltek vele. Nem vagyok normális, de azt hiszem, ez nem az én saram. Én már megtanultam szeretni magam, és azt, amilyen vagyok. Tudok a hibáimról, és nem takargatom őket, felvállalom. Bocsánatot is tudok kérni, mert érzem, ha valami másnak tud fájni. De valami rég elromlott itt bent, és ez menthetetlen. Tök mindegy, hányszor kezdem újra az életemet.
Egyszerű, életszerű dolgokra vágyom: legfőképp barátokra, akik nem hagynak el, nem vernek át, nem másítják meg a gondolataikat napok múltán, és egyszerűen igazi barátok maradnak az elejétől a végéig. Egy jó párkapcsolatra vágyom, ahol tudunk építeni egymásra, szintet ugrani és mindent megbeszélni. Egy békés boldog családra. Egészségre. Békére.
Siker az megvan, mert megteremtettem magamnak. Ha erről van szó, keresem a kapcsolatokat, építem a világomat, mint egy jó üzletasszony. Valahol azért büszke vagyok magamra,mert elértem ezeket. Megírtam a sokadik regényemet, de ez az egy már akiadónál van elbírálásra várva. Érzem, hogy sikerülni fog. Sikerülnie kell, mert akarom, ahogy kevés dolgot akartam az életemben. A rajz jól megy, a kreatívitás szárnyaltat.
Három méterrel a felhők felett.
****
Nem hiszek bennük. Olyan sok embert kérdőjelezek meg, hogy már lassan én magam is halványodok. Vagy lehet, hogy épp nem. Én nem halványodok, én vagyok az erős felkiáltó jel, a hitetlen. A lázadó, aki bennem él. És már nem bánok semmit, minden jól történt, ahogy történt. Az összes könnyem megfelelő időben hullott és egyiket sem szégyellem már. Jól vagyok én így, csak kérlek... szeress.
Ha szeretni akarsz, tedd meg erődön felül, mert szükségem van erre. Ne hagyj el, ne bánts meg, ne tégy olyat, ami sebet okozhat. Ezek annyira alap dolgok, ugye? Akkor tudatosan figyelj rájuk. Hogy még véletlen se...

Con Las Ganas

A kozmikus magány magába szippantott és benne vagyok a sűrűjébe. Keringek, érzelmek nélkül, csak egy veszett kiáltás az, amit én hallatok, de valójában senki nem figyel rám. Ez az igazság. Itt vagyok én, újra érzem azt, amit eddig száműztem, de most megint. Erősebben. Itt vagyok én, akinek kisebb gondja is nagyobb annál, mint hogy szórakozni menjek. Valahol az egész olyan rohadtul szövevényes, itt a csalódás, már nem is csalódás bennem. Inkább az, hogy aha, már megint. Semmi új, mert már nem fáj úgy, mint az első. Csak egyszerűen köszön, tessék itt vagyok. Ha itt én véleményt formálok, és utálok valakit joggal, mert a szívem összes sejtjével kilököm őt a látókörömből is, letörölném az életem faláról, két kézzel kapargatnám a nevét, nem csak övét, másét is. Miért kerültek egyáltalán bele? Szóval én itt vagyok,ezzel a mardosó gyűlölettel és emberutálattal, miközben úgy érzem, kitaszított vagyok, amiért felmerem ezt vállalni. Való igaz, nincs értelme ennek a gyűlöletnek, mert nem vezet sehová. Ők azok, akiket nem lehet csak úgy nyakuknál fogva megragadni és kidobni. Mert én elitélem és én leszarom, ha ez másoknak nem tetszik. Ez az én értékrendszerem, és az én értékrendszeremben ez egy undorító és gusztustalan dolog, pedig én aztán olyan sok mindent tolerálok. De ettől kifejezetten undorom van és undorodom attól, ahogy nekem volt valamim, valami gömbölyű és boldog dolog, valami csodálatos és jöttek ők, és maguknak akarták. Nem szakíthatom el tőlük, mert ígéretet tettem. De nekem ez nem megy, engem nem érdekel, hogy ők a "barátok".
Ez nem normális. Üvölteni tudnék, kitépni őket az Ő talajából, összegyömöszölni és kidobni. Mert nekem ez az egyetlen gyom,amit ki kell írtanom, mert különben nem lehetünk boldogok. Nem arra születtem hogy tűrjek. Főleg nem nekik. Számomra undorító férgek, betolakodók, akik csak jöttek és betörtek a világomba, holott én nem is akartam és nincs is közöm hozzájuk. Tűnjetek már el! Takarodjatok!
Vigyétek, amit hoztatok, egyétek a szennyet, mocskoljátok össze magatokat a beteg gondolataitokkal, és egyszerűen menjetek el.
De igazából valaki mást is kellene okolnom, hogy miért nem vagyok fontos. És ha az vagyok, miért nem érzem. Miért kell ezt éreznem, ezt a kozmikus magányt, hogy nekem kell egyedül megbirkóznom mindennel, ami rámszakad? Igaz, már leírtam a regényemben. Senkire sem számíthatok, mindenki csak egy múló látomás. Ő sem kivétel ez alól, függetlenül attól, hogy velem van, vagy sem.
Beleölöm magam az írásba, ismét. Megint egy terápia, hogy helyrehozzam magam. Írok és alkotok. Talán csak ez maradt meg, talán csak ez a régi és minden más változik.
Sikeres vagyok. A regényem kiadónál, hátha lesz is belőle valami könyvféle. Kiállításon vettem részt, kitették a munkáimat. 21 éves leszek, istenem, ez az én évem, mert annyi mindent értem el. Csak épp azt nem, amire égetően szükségem lenne. Boldog akarok lenni, olyan gondtalanul.
Ameddig ő el nem szakad tőlük, én is csak kornyadozom. Meglátjuk ki hervad el hamarabb: ők, vagy a szerelmünk.

Vision of Ecstasy

Én vagyok az erősebb,igen! Én vagyok az, aki nyerni fog a végén, mert nem tudom feladni, és ha te mocskosan játszol, én sem fogok másként. És nem érdekel a korod, nem érdekel az, hogy ki vagy és hogyan élsz. Ha bántasz, vagy csak egy ujjal is megpöckölöd a lelkem, nem leszek kedves. Neked sincs túl sok ötleted, hogy mi van bennem. Nem tudod, ki vagyok én és mire vagyok képes. Csak egy fotó vagyok számodra, egy hang, egy rossz pletyka. Sorok az internet világából.
És te aki a távolba vagy, próbálod manipulálni őt. Ahogy a barátod. De sosem fog sikerülni, mert én leszek az, aki ha kell, minden követ megmozgat. Sosem tudom feladni, ez a te veszted. Ha bántasz... megvannak az eszközeim, hogy átgondold a dolgokat. Nem ismerlek én sem, mégis gyűlöllek. Tiszta szívemből gyűlöllek téged, amiért bántani próbálsz. Mi vezérel téged? Mi az, amitől ütsz és bántasz? Ki vagy te mégis?  Senki. Egy senki. Egyszerűen.
És ma köszönöm, de erősebbé tettél. Még jobban tudok harcolni ellened és a magad fajták ellen. Gyűlöllek titeket, egytől egyig, úgy ahogy vagytok. Mert nem vagytok képesek semmire, egy elkorcsosult nézettel éltek. Nem mondom, lehet, hogy én is beteg vagyok. Lelki beteg és nyomorult is. De sosem válok azzá, ami te vagy és azzá, amit te képviselsz. Óvakodni fogok, hogy még a gyerekemet se neveljem így, ilyen rosszindulatúan és undorítóan. Megvannak az eszközeim, istenem, de boldog vagyok!
Sosem vezérelt még ennyire a tenni akarás. Büszke vagyok magamra, mert igenis elértem azt, amire vágytam.Egy újabb szint. Ilyen egyszerű, nem? Nem fordítok neked hátat, belefogok nézni a szemedbe,igenis, hiszen ne hidd, hogy te jobb vagy. Nem vagy jobb. Sem a korodnál fogva, sem semminél. Te egy beteg ember vagy. Egy pszichológiai eset. Nem normális amit te csinálsz.
Ha kell, fenyegetni foglak. Ha kell, élek minden eszközömmel, de engem hagyj békén, mert nem tudod tényleg, hogy mi van bennem. Gyere, beszélgessünk. Leüljünk valahová? Szeretnéd?
Az embert az élete teszi erősebbé, és az ilyen húzások. Az ilyen alattomos, és gusztustalan húzások. De a végén én leszek az erősebb!

I I I follow you, deep sea...!

Őrült dühöt érzek, mindent felemészt bennem. Ez beteges, és nem jó. Tudom. De egyszerűen nem értem, hogy tudok ennyire utálni és gyűlölni valakit akit egykoron szerettem, ágyamba kívántam. Hányok magamtól. De komolyan.
Azt akarom, hogy tűnjön el és már nem érdekel, ha lesz valaki mása. Legyen, csak engem ne bántson többé, ne ragaszkodjon, ne rúgjon belém újra és újra. Bár ezt annak tudom be, hogy gyerek. Kénytelen gyerekfejjel, önzően gondolkozni, mert máshogy nem tud és nem is akar. Változni meg végképp nem. Annyira gyűlölöm, hogy megtudnám ütni. Nem éreztem így sosem, most pedig mégis. Irritál. Sehová nem kívánom már, egyszerűen szűnne meg a kapcsolat köztünk. Most téptem széjjel a képeket, mert bár már rég a fiók mélyén voltak, egyszerűen meghaltam a tudattól, hogy közöm volt hozzá, hogy komolyan végigcsináltam úgy, hogy ezt kaptam. Ordítanék vele, ahogy csak tudok, kicsinálnám őt idegileg, úgy ahogy ő tette velem. Minden bosszú a fejemben van, minden átkozott mondata, amitől legszívesebben ütnék. Mentálisan majd fizikálisan. Fájjon, égjen, nyomorodjon meg tőle, ahogy én is voltam. Fogalma sincs rólam, mert nem is akar tudni...!
Boldog akarok lenni és ebbe is beleőrülök. Keresni a boldogságot, miközben a világ mellettem boldog. Szintén hányok ettől, nem bírom elviselni mások boldogságát, nem bírom hallgatni a tanácsadásokat, csak arra van szükségem, hogy szeressenek, egyszerűen! Semmi sallang, semmi más. Csak szeress és kész. Ne kérdezz, ne mondj semmit, ölelj meg, mond azt, hogy szeretsz és becsülsz, nem bántasz és itt ki is merült a dolog. Legyél barát, vagy legyél több. Nem bánom, csak törnék ki ebből a körből. Mérgeznek az emberek, az ilyenfélék. Ő meg a bátyja megmérgeznek, beteggé tesznek. Rám aggatják mentális bajaikat, és engem bombáznak tanácsokkal, ostobaságokkal. Miért nem tudok egyszerűen nevetni rajtuk? Miért nem? Telibe, hangosan, és azt mondani sajnálom. Őket. meg Magamat is egy kicsit. Nem létesíthetek átnevelő tábort, pedig annyira kellene. Annyira rohadtul szükségem lenne rá, hogy egypár embert oda bedugjak. De miért vagyok ilyen hülye, hogy JOBBÁ akarom tenni őket? Miért nem maradnak úgy ahogy vannak, aztán én meg megyek tovább, élek tovább, jóság van meg béke és engem hagyjanak békén. Ölelés kell, boldogság.
Írhatok, ordíthatok, beszélhetek és papolhatok. Egyre megy : fülbe be, fülből ki. Nem érti. Nem akarja. Én meg őt nem értem, hogy lehet valaki ilyen?
A legfőbb kérdés, hogy szerethettem? Hogy bírtam ezt ki? Megöl, kicsinál, másra vágyom.
Lehunyom a szemem és arra vágyom, legyen vége. Hagyjon békén, mert normális úgysem lesz. Nem lesz tartósan jó fej, kedves és szerethető.

Escape

Szeptember 25.


Augusztus rég elmúlt, és megint csak versenyt futottam magammal. Az utolsó hónap olyan volt, mintha egy hatalmas tengeren szörföznék. Sosem tudtam, mikor bukok le a víz alá. Nem mondom, hogy annyira rossz volt, mert sikeresen befejeztem a regényemet ami elég nagy népszerűségnek örvend, és kezdi kinőni magát. Ott tartunk, hogy talán, de persze ez is csak a jövő zenéje, talán van esély arra, hogy könyv formátuma legyen. Király lenne, nem?
Azt hiszem a magánéletem nem túl sikeres. Nem mondhatom sikeresnek azokat a napokat amiket vele éltem meg augusztus óta. Olyan kisiklott vonat érzete van. De persze kell az idő, az a drága idő. Mi is történt azóta? Beszéltem a szüleivel, dolgoztam a nyáron velük és hát azt kell, hogy mondjam, a sebeimet nyaldosom még mindig. Elfajult. Borzasztóan elfajult és amit szerettem benne, ma már azt sem érzékelem, hogy létezik benne. Fura, nem? Három éven át annyira erősen kötődtem hozzá, hogy bármit tehetett velem és meg is tette. Most meg már nem érzem azt, hogy mi együtt voltunk valaha is. A napok úgy telnek el, hogy bár gondolok rá, már üres a tartalom. Erről ő tehet, és nem én. Nem vagyok hibás, bármennyire is próbálták rám húzni a vizes lepedőt, bocs,de ez nem az én hibám. Sok minden más az, de ez...
A legjobb, hogy végre már nem félek attól, hogy mit gondolnak rólam a szülei, vagy a testvérei. Már nem érdekel. Találtam egy pontot, amikor szilárdan állíthatom, hogy nem én voltam az, aki hibázott és olyan dolgokat követett el, amik megbocsátathatatlanok. Nincs bajom nekem senkivel, csak tartsuk meg a tisztes távolságot, és a nagy összeborulásokat sem kell többé komolyan vennem senki részéről.
Nem keresek senkit, inkább mások akadnak rám. Régmúlt emberek, múltam árnyai, inkább így nevezném őket és megtanultam játékos lenni. Most már értem mi volt ebben annyira jó. Nem hülyítek én senkit, nem vallok én szerelmet, holott nincs. Meglepődöm magamon, komolyan! Eddig mindig kaptam mások után, de most már ha rám írnak van, hogy nem írok vissza, vagy inkább csak leterelem őket. Én?! Én az ember-és-kapcsolatfüggő Sensimilia befejezte ezt. Nem akarok tündérport látni, ahol csak sima retek van. Olyan boldoggá tesz ez! Fejlődtem, fejlődtem, haladok!
A suli jobb, valahogy máshogy állok a dolgokhoz, vannak terveim, mint mindig, aztán a TITOKban is jobban hiszek. Tudatos boldogságra nevelem saját magam.
Igaza volt annak a bizonyos illetőnek: csak meg kellett találnom a saját társasági körömet és innentől valóban nem érdekel senki, csak hogy tartozom valakikhez, és ők mellettem állnak. Néha felmerül bennem, hogy meddig, de ez negativizmus. Vagy csak élettapasztalat.
Beleölöm magam a munkába, odateszem magam, csinálom és hajtom a gépezetet. Imádom ezt az érzést, hogy mindig csinálok valamit. Nem hagyom magam lesüllyedni, mert fent van a helyem.
Korea. Te édes Korea. Imádlak, ugye tudod?
Nagyon jó érzés, hogy a magánéleti ürességemet, vagy inkább kudarchegyeket mellőzni tudom. Néha feltölt valaki, néha pedig leeresztek tőle. Ilyen jó.

Most jó, legyen mindig így, és akkor sosem aggódom egy percet sem tovább.

It's over baby...

Hát eljött. 2012.augusztus 9-dike van.
Ahhoz képest, ahonnan elindultunk... ez maga a fertő, a borzadály. A legalja az eseményeknek. Nem hittem volna, hogy idáig jutunk el, mert ez az egész olyan volt, mint egy mese. Mese arról, ami nem létezik.
 Mi van a dolgok mögött? Két év és nyolc hónap kellett kiseperni a polcokat. Ezt nevezem. Hazugság volt az egész, egy szépen összemázolt hazugság.
Nem tudom feldolgozni amit mondott nekem. A fejembe fog keringeni, mint egy szatellit, és sugározni fogja az adást újra és újra. Összetört, apró darabokra. Az utolsó pofon -mondanám. A legvégső, ami után már nincs és nem is lesz többé te meg én.
Megmutatta az igazi oldalát, azt amit rejtegetett előlem. Én hülye...
Arra gondolok, hogyan alakulhatott ez így. Mi az, hogy hálátlan vagyok? Nem, nem másítottam meg a szavait, ide vezet az egész mondanivalója. Többet várt volna tőlem, többet lelkileg... vagy, hogy  sajnál, amiért nincsenek barátaim és nem akart cserbenhagyni. Megtette, cserben hagyott. Nem egyszer.
A gyűlölet amit érzek, nem is arra irányul, amit tett. Hanem úgy az egészre, hogy bedőltem ennek. Nem akarom látni, sem érezni, se fogni, se tapintani. Szeretném, ha vége lenne, és lezárhatnám, eldobhatnám, nem is tudom. Csak ne keljen még egyszer. Megtapasztaltam, és köszönöm, de nem kell.
Nehéz elengedni, de főleg azt, amit melléképzeltem. Nem őt szerettem ezek szerint, csak azt a srácot, akit elképzeltem, akit ráhúztam. Rémálom ez a mai nap.
Minden vég valami új kezdete. De most, soha többé nem akarom,hogy én meg ő. Becsapva, összetörve érzem magam. Idő kell. Rengeteg idő.
Fel sem fogtam, hogyan tehette ezt velem,hogyan mondhatta ezt. Akit elméletileg szeret. Ha szeretünk valakit nem bántjuk...és nem így beszélünk. Elég volt, tényleg.
2 év 8 hónap. Ég veled.

of all days.

Bele vagyok betegedve ebbe az állapotba. Talán még sosem volt ilyen súlyos, mert voltak ilyen időszakok az életemben,de valahogy mindig volt mellettem valaki, ha más nem, akkor ő. Most már ő sincs.Senki sincs. A szó minden értelmében egyedül vagyok és ez az, ami az őrületbe kerget. A levegőbe beszélek, mert senki sem figyel rám... kivéve a nagymamámat. De ő sajnos nem tud segíteni ezen a helyzeten, én pedig úgy érzem magam, mint aki bármelyik pillanatban öngyilkosságra adja a fejét.
Egyedül vagyok. 20 évesen itt vagyok, és igazából úgy érzem, nem itt kellene tartanom. A napjaimat itt töltöm bent, a gépem előtt, elvégzem a teendőimet, és közben valami hihetetlen erővel gyűlik fel bennem az utálat. Utálom azt, ami történik velem és egyszerűen szikrázik a dühöm.
Gyengének érzem magam.
Nem sírhatok minden este összegömbölyödve a fürdőkádban. Nagyon nehéz megtalálni a másik feled a világ másik végében. Sofia, úgy hiányzol.
Szerelmes szeretnék lenni és boldog. Nos, egyik sem vagyok, ez az igazság.
Nem tudom mikor múltak el a nagy érzések, valószínűnek tartom az első csalódások után, de így állok és azt hiszem, ez már így is fog maradni. Már nem félek kimondani itthon sem, már nem félek attól, hogy másokat megbántok. Ami volt, az elmúlt. Nem tudom, hogy örökre... de egy időre kihaltak belőlem a dolgok. Vágyom, hogy szeressenek.
Az életem nem állhat ki állandóan csakis olvasásból,írásból, zenehallgatásból, művészetből. Kellene, hogy legyen több, valami igazán plusz. Nem monoton menetre szerződtettem... élvezni akarom az életet, nem csak élni, ahogy kell, vagy ahogy megszoktam.
Belebetegszem.
Mibe?
Az életembe.

Take it Slow

Eltelik lassan a nyár. 2012 nyara. Milyen furcsa... még csak most kezdődött!
Sofia egyhetes nyaralása ráébresztett nagyon sok dologra. Többek között arra, hogy mennyire hiányzott nekem az, hogy megölelhessem őt. A legjobb pillanataink olyanok voltak, mintha már egyszer megtörténtek volna: természetes volt minden.
Este ültünk az ágyán, bort ittunk és azt mondtuk ez az, ami kimaradt az életünkből. Éjszaka sétáltunk, beszélgettünk, hajnalig fent maradtunk. A legjobb barátom.
És bár én vagyok az idősebb, mindig is rá néztem fel. Olyan jó volt készülődni, látni ahogy sminkelünk mindketten, ránevetni a másikra és egyszerűen betöltötte azt  az űrt, amit éreztem. Sosem volt ilyen barátnőm. Sosem volt esélyem arra, hogy valaki kitartson mellettem az évek során, igazán. Na jó, hazudok, egyetlen személy tartott ki mellettem, de ő hímnemű. Vele valahogy nem tudtam sminkelni, buliba igyekezni :) A barátnőim többsége illanó-szépséggel rendelkezett/ rendelkezik.
Azt kell mondanom, hogy mindenki csak egy idő után ragaszkodik, és ez az idő, miután én már nem vagy nem annyira. Mikor én ragaszkodom, akkor azt kell, hogy mondjam elég erős érzés. Visszatekintve sokszor alázkodtam meg másoknak, mert szeretetre vágytam. A legrosszabb az, hogy rá kellett jönnöm, hogy ők fele annyira se ragaszkodnak hozzám, vagy kedvelnek engem, ahogy én őket.
Mindig is vágytam egy legjobb barátnőre. Eleinte hónapokként cserélődtek, csapódtam hozzájuk, majd tovább léptem. Borzasztóan vágytam valakire... de most már világos a válasz. Szerettem volna csajos programokat, szerettem volna elmenni vásárolni, nevetni, fiúkat nézni, beszélni olyan banális dolgokról, mint a sorozatok extrém szexis pasijai, vagy éppen mittudom én... de igen, rá kellett jönnöm, hogy hiába keresem ezeket a személyeket, nem léteznek számomra. Talán az is közrejátszik, hogy túl komoly vagyok, vagy az, hogy én nem élek korlátlanságban, ahogy a többiek. Mások bele se tudnak gondolni, milyen megrögzött szabályok kötnek engem. Végül is, már nem érdekel. 20 évet leéltem így, így nőttem fel, és nem bánom. " Miért nem maradsz még fent? Miért nem jössz el velem? Miért miért miért?" Ezektől a kérdésektől másztam sokszor a falra. Miét nem lehet megérteni ezt, hogy nekem ez az életem? Hogy én igenis gondoskodom valakiről, akit a nagymamámnak hívnak. Miért ennyire lehetetlen elképzelni? Azért mert az ő életük csupa móka-meg-kacagás.Erős túlzással, mindenhol van szennyes. De megvolt a szabadságuk. Az, hogy bármikor-bármerre-bárkivel. Nekem nem, na és?
Sofia mindent megértett velem kapcsolatban, az első pillanattól fogva. Talán azért, mert  az édesanyja annyit mesélt az én édesanyámról és az életünkről. Olyan természetesen fogadott mindent, pontosan tudta, hogy mennyire más életem van az ő életéhez képest, de egy percig sem volt feszültség közöttünk emiatt. Pontosan tudta, hogy meg kell kérdeznünk, hogy mi- meddig- hogy. A legjobb barátnőm, és nem érdekel a távolság, az az óriási távolság ami kettőnk között feszül. Nem könnyű így élni, nem könnyű velem sem élni, de ő... csodálatos volt. Mindenhogy csodálatosan viselkedett.
Mellette azt kell hogy mondjam, egyetlen hét alatt átéltem azt, amire egész életemben vágytam.

Máskülönben semmi sem oké az életemmel. A kapcsolatom olyan, hogy szinte nincs is. De eljutottam arra a pontra, hogy erős vagyok, hogy már nem érdekel, hogy alakul az egész. Boldog szeretnék lenni, és ennek mindig is megvolt az ára. Nos, 2012 úgy tűnik egy felgyorsult szelektivitással járó év. Azok, akiknek nem kellettem, kihullanak szép sorban, megtisztul az életem. Változatosság, sok új fordulat, és főként önmagamra koncentrálok végre többet. Mindig mások voltak az elsők az életemben : mások szenvedései, mások problémái, én akartam lenni számukra a megváltó azt hiszem. Mindig segíteni akartam, ott lenni velük, mindig felajánlottam önmagam, hogy mellettük lehessek mikor számukra nehéz. Mit kaptam vissza? Azt hiszem kevesebbet, lényegesebben.Nem, nem vagyok hálátlan és nem érzem magam úgy, hogy túl sokat vártam. Várjunk... de, túl sokat vártam tőlük. Ameddig nekem ők voltak a fontos "megoldandó problémák" addig én számukra, csak egy ... nem akarom tudni mi voltam.

Follow me.

Budapest.

Nincs mit mondanom. A torkomra forrt az összes létező szó. Sarokba szorítva érzem magam, mint egy rémült kismacska. Az emberek és az ő szándékaik...
Holnap jön Sofia. Hihetetlen érzés, hogy életemben elsőnek megölelhetem őt, ez reményt ad. Muszáj, hogy a dolgok sokkal jobbá váljanak, ahogy én is egy jobb emberré váljak.
Komoly szándékaim vannak, ezért lehetséges, hogy mások őrültnek neveznek. De olyan lázban égek ettől, hogy muszáj véghez vinnem a tervemet. Látom a lépéseimet és arra kérek valakit odafent, hogy segítsen, mintsem eltántorítson.

Szöul.
Az egész olyan számomra, mint a kisgyerekek számára a vidámpark, mint a kalandoroknak New York. Semmire sem vágyok jobban, már nem érdekelnek a Maldív-szigetek, és talán Los Angeles is távolodik tőlem. Közel sem olyan fontosak, mint valaha voltak. Olyan megdöbbentően egyszerű volt, hogy valahová Keletre kellene utaznom... Tokió, Japán...és végül Szöul maradt.
Mindig is gyerekes álmaim voltak, mind elhalt idővel. De ez egy olyan álom amiért foggal körömmel harcolni fogok. Ha divattervező leszek, és miért ne sikerülne az is, hiszen már csak két évem van... szóval miért ne mehetnék ki oda?
Manapság az ember bárhová eljuthat. Nincsenek határok... ha a Holdra feljutottunk, Szöul igazán kis falat.

Annyi minden kavarog a fejemben. Firkálgatok a papírra, többnyire az ő arcát, vagyis inkább csak próbálkozom. Szeretném telerakosgatni a szobámat az arcképével, Szöul látványával és némi idézet halmazzal is, hogy legyen motivációm. Nem akarom feladni... sosem adom fel!

sick of love songs.

Mi a baj velem? Miért lett ellenem a világ, miért csapnak fel a hullámok?
Nem értem az embereket, hiába sírom ki mindkét szemem. Annyi tanáccsal látnak el engem, hogyan kéne tennem, mit kéne csinálnom, hogyan kéne viselkednem...
de egyikük sem érti az életemet, vagy ahogy mondani szokás, csak a nevemet tudják, azonkívül semmit. Olyan könnyen ítélkezünk, köztük jómagam is. Beskatulyázzuk az embereket, és nem engedjük ki őket. Ősöreg a lelkem. Bekérgesedett, lassan moha is van rajta. Túlzásnak tűnhet, de úgy érzem magam, mintha ezer évet cipelnék...ezer év fájdalmát, gondolatait, boldogságát, pillanatait.
Szeretnék kitörni ebből, szeretném ha ez elmúlna, mert ez borzalmas.
Úgy érzem, felnyílik a szemem és bántja a fény.Anyámra vágyom,hogy átöleljen, hogy bár sírok, de megnyugtasson. A békére vágyom.
Rossz helyre születtem, és talán rossz időben is. Nem az én utamat járom, csapódom embertől emberig, a tömeg csak jön velem szembe, mint egy áradat és szükségem van arra, hogy valaki egyetlen ember... de valaki megtámasszon addig, ameddig magamhoz nem térek ebből a kábulatból.
Sosem viseltem el, ha beleszólnak az életembe. Talán ez ilyen berögződés, hogy mikor kellett volna, senkim sem volt igazán, akkor is csak csapódtam össze-vissza. Elveszett báránya Istennek. Összecsődíthetem az összes ismerősömet, hogy hallgassák meg a panaszaimat, talán egy sem fog nekem megfelelő válaszokkal szolgálni. Hamar bízok és hamar fáj.
Én vagyok az aki alkalmazkodik, aki harcol. De nem akarok, feladni vágyom. Nem akarok harcolni semmiért, én akarok lenni a csendes, aki csak ül és vár és néz és szemlél, na meg rajzol. Nem akarom, hogy megérintsen, hogy hozzám érjen, vagy hogy megöleljen. Nem akarok már semmit sem. Túl kell élnem azt is, amit nem lehet.
Az öngyilkosság olyan gondolat, ami befészkeli magát az ember fejébe, majd felteszi a szokásos kérdéseket, hogy van-e miért maradni és tovább csinálni. Folyamatos köröket futok saját magammal és nem nem azért, hogy bárkit is zsaroljak vele. Csak már annyira elegem van...
Kell egy álom, fogd meg jól, ahogy Lin mondaná. Képzeld magad oda, Szöulba, az emberek közé, érzékeld a hangokat, az embereket, érzékeld azt, hogy nem lök ki magából a város, mi több befogad,megölel.
Nem adhatom fel. Bármennyire is sok, és bármennyire is fáj. Másoknak erről fogalma sincs, mert miért is lenne? És nem csak irónia, hanem mert tényleg nincs tudatukban...
Annyiszor mondtam már ezt, hogy az emberek nem törődnek másokkal, csakis magukkal. Annyiszor estem ezzel pofára, de tényleg mindig megfogadtam és még mindig itt tartok, basszameg.
A zene, az írás, a rajz most segít. Nem akarom, hogy csak egy depressziós, 'hozzádjobbvaló' lány legyek az emberek száján. Kinek feleljek meg? Senkinek.
Nem reagálok vissza a levélre, nincs erőm. Amit írnék, felesleges lenne, úgysem értenék meg, úgysem értelmezné...
Már minden mindegy alapon, kiülök az erkélyre, hozom a maradék bort és imádkozom egyet. Miért?
Miért legyek jobb? Miért?

everybody has a cross.

Magyar idő szerint mindössze 5.45 van. Rég keltem ilyen korán.
Tegnap este megváltozott bennem valami. Önkívületben sírtam a fürdőkádban és szerettem volna igazán hinni abban, hogy Isten létezik és mindenkire vigyáz. Hogy ő nem csak egy misztikum, egy vallási szimbólum, hanem létezik és erőt ad mindenkinek akinek szüksége van rá. Elveszettnek éreztem magam, és borzasztóan egyedül. Mama borzalmasan volt.
20 évesen a legtöbb ember már átesik valakije halálán, de ott vannak jobb esetben a rokonok, akik átsegítik ezen, sokszor a szülők maguk az elsődleges támogatók. De én? Én mindig a speciális esetbe tartoztam. Nem bírok megbirkózni a halál gondolatával, nem tudom elfogadni azt, hogy az emberek egyik napról a másikra elmennek és sosem jönnek vissza többé. Számomra ez olyan mumus,ami borzasztóan rémisztő, egyben fájdalmas is. Félelmet érzek, mert egyedül birkózom meg mama betegségével, én látom őt szenvedni. Nem hiszem, hogy feltétlen ezt kellene átélnem, főleg egyedül. Mert támogatás...nos az nincs.
Tegnap olyan erősen hittem, mint még sosem. Szerintem eljött az ideje, hogy templomba járjak. Szükségem van valamire, ami egyben tart, mielőtt még végleg széthullanék. Buddha egy életfilozófia. Nem ad kellő mennyiségű erőt, vagy hitet, amennyire nekem szükségem lenne, így hát be kellett látnom, hogy Isten még mindig felette áll, bármennyire is azt mondják, Buddha Isten reinkarnációja. Legalábbis az egyik a sok közül.
Kicsi koromban sem erőltették rám a vallást, de megtanultam imádkozni. Szerettem is imádkozni, mert úgy éreztem, hogy az ima az, ami olyan szent és megfoghatatlan mégis eljut a címzetthez. Esténként csacskaságokért imádkoztam, de arra gondoltam, hogy Isten ezt is megérti. Az összes kisgyerek imáját.
Hálát érzek, és rengeteg köszönöm-öt morzsoltam el magamban már így kora reggel. Miért? Mert hűvös van végre, mert mama jobban néz ki, mert én is jól vagyok, mert a nap felkelni látszik, azért mert élünk...!

Hinni kezdtem az álmaimban. Hiszek a titokban. Egy nap, Isten segítségével el fogok jutni Szöulba.Talán ott akarok élni. Szöul az a hely, ami nagyszerűen ötvözi mindazt, ami én vagyok. A szabadságot, az erős hitet, a divatot, a pörgést,az életet magát. Szeretem nézni a fotókat, és nehezen hiszem, hogy találnék egy ugyanolyan helyet amit ennyire megszeretnék.

Endless Tears

Összeszorult a gyomrom és keserűséget érzek.
Ma már másodjára utasítanak vissza és ezt nehezen viselem el. Nehezen, mert én mindig ott vagyok másoknak. Ennyit az emberekről.
Nagyképű leszek és durva. Flegma. Legszívesebben bőgnék, hogy itt ülök az ágyamon, és komolyan nem kérhetek semmit...
Ilyenkor arra gondolok, hogy én az életemet a művészetnek fogom szentelni, és ugyanúgy fogok viselkedni az emberekkel ahogy ők velem. Meglátjuk, ki marad a végére... van aki már kihullott.
Már az sem érdekel, már semmi sem érdekel. Mi marad majd? Az írás, a rajzolás, az hogy tele vagyok keserűséggel, és hiába mondják, hogy jajj, nem vagy egyedül, nem hiszem el. Nem hiszek az emberekben. Nem hiszem el a jóindulatukat sem sokszor, mert mindegyik mögött lapul valamiféle hátsószándék. Csak legalább ne panaszkodnának, legalább ne hallanám, hogy nekik mennyire szar...
Napok óta gyűlik, várom mikor lesz meg a végkifejlet. Tessék T.M azt mondtad, a barátom vagy, és számíthatok rád... hol vagy most? Sehol. Sehol az égadta világon.
Utálom, hogy nekem mindig ugrani kell, ha másokról van szó. Sosem ugrok többet.
Magammal fogok törődni, bevackolom magam az írásba, kiülök a Békás-tóra, kiülök a világ másik szegletébe, önmagammal. Csend és béke. Telefon napok óta kikapcsolva hever az éjjeliszekrényemen. Nem is érdekel.
Ebből is látszik, hogy csak akkor kellek ha valami van. Idegyere, odagyere, azt csináld, ezt csináld. Menjetek a büdös francba!
Hazugságok, hazugságok hátán. Moslékok vagytok egy szemetesvödörben.
Mindenki csak ámít. Illúziói vagytok önmagatoknak.
****
Az egyedül egyetlen dologban hiszek napról napra jobban. Valami ami megnyugtat, aminek segítségével elmehetek távolabb... nem akarok itt ragadni.
B.I.G.B.A.N.G
Szenvedélyesen szeretni egy zenét, belemenekülni. Sosem tudtam igazán, na jó, talán egyszer tudtam milyen a zenébe menekülni a szó szoros értelmében. Reggel vele kelni, délben vele pihenni, este vele feküdni. Nem bánom és nem érdekelnek mások. Ez az én drogom.

Over it.

Modestep -Show me a sign


Belefáradtam. Elég volt, hogy nap, mint nap mosolyogva bólogatok és azt felelem, minden rendben. Nem akarok megnyílni olyan embereknek, akikről pontosan tudom, hogyan fognak belém vágni hátulról egy kést. Tudom milyenek ezek az emberek...hányinger mindegyik. Mint egy veszett hiéna szaglászik utánam, hogy minél több infót tudjon meg a nyomoromról, mert akkor ő boldogabb lesz. Szinte látom ahogy a gép előtt vigyorog, és fröcsögve írja, hogy ő milyen boldog. Az ilyen ember simán tarkólövés. Agyontaposás. Hányok ettől.
Vagy az, hogy álnéven ír nekem facebookon, annyira átlátszó és annyira gyerekes. Az ilyen miért él a Földön? Miért keserít meg engem, miért éri el azt, hogy undorodom az emberek zömétől és nem találom a helyem?
Mondjuk ki, nincs minden rendben. Semmi sincs rendben. Definiálnám a fájdalmat, de nincs rá megfelelő szó, mert olyan sűrű massza, olyan sok összetevő van benne... Megszeretnék szabadulni ettől a sűrű,fekete masszától, ami betölti a belsőmet és semmi áron nem tudom kiszakítani magamból. Egyre többet ragadok az álomvilágban, és egyre rosszabb feleszmélni. Nyár, ne tedd ezt velem.
Am(k)inek fent kellene tartania, az nem tart fenn. Lehúz.
Minden napból egyre kevesebb marad meg jóként. Minden nap egy újabb részecske hullik ki... miért?
Meddig bírom majd? Mindig ezt kérdezem magamtól. Rekorder vagyok, mindig megdöntöm azt a pontot, ameddig azt hiszem, bírom. Mindig több és többet bírok ki és nem tudom, hogy ez engem büszkévé tesz, vagy inkább elkeserít.
Evésbe fojtom a bánatomat. Vagy az írásba. Pedig legszívesebben lemennék ebbe a jó levegőbe... Egyedül vagyok,egyedül!
Az a legrosszabb, hogy ezt is ki kell bírnom. Nagy levegőt kell vennem, nem szabad tombolni, nem szabad semmit az égadta világon, mert az emberek nem értenek meg téged, és te leszel a hibás. Ez a felállás régóta.
Csak ennyi. Miért nem ?
A titokra koncentrálok, hogy bevonzzam azt, ami számomra jó. Mégsem történik ez. Mégsem érzem, hogy jobb lett volna. Napok óta növekszik bennem, mint egy szörnyeteg, napok óta bukkannak fel újabb kérdések, újabb bántalmak, újabb kisebb-nagyobb tüskék.
A francba!

SoL-Trauma.

Ed Sheeran-Give me Love


Takarítok és takarítok. Ahogy súrolom a csempét, úgy távozik a testemből is a méreg amit kitudja mióta hordozok magamban. A munka könnyebbé tesz. Elszállok és a gondolataim keringenek, nem terhelnek le. Ide oda csapong, akár egy madár.
Írok, és véresen komolyan veszem. A precizitás ösztökél, olyan erősen koncentrálok erre a történetre, mint ahogy csak ritkán teszem. Ösztönöz, hogy valamiben én is  jó legyek.
Ha lehetne kiiktatnám az emberek egy bizonyos szegmensét. Akiktől irtózom és úgy érzem, csak feleslegesen vannak jelen az életemben. Összegyűrném őket és kidobnám a kukába. Kellenek a francnak.
Ma biciklizni voltunk, hármasban. A csend, a táj, a szépség belém ivódott, jó érzés volt. Leültem a tóhoz és élveztem a napsugarakat. Azt, hogy nem tartozom igazán senkihez, mert már nem kapaszkodom görcsösen másokba. Szabad vagyok, szeretek,szeretnek, nyár van. Én, mindig én maradok, a külcsín változik, de amit érzek, sosem. Körbe-körbe forgok a szobában, mint egy őrült és teli torokból éneklek. Mi másért, ha nem ezekért a pillanatokért élek?
Aki szeret, de elhagyott, visszajön. Hiszem. Mégis csak rejlik bennem valami erő, ami megmozgatja az embert, ami arra készteti, hogy egy gondolat képében átsuhanjak a fején, mint egy látomás és arra gondoljon, hogy milyen volt velem, milyen volt régen. És megbocsátok, elfelejtek, adok. Nem számít, előrébb járunk.
Másnak élünk, másként. Másként látunk, másként. Másnak látszunk...
Végigsétálni a városon, ismerős arcokat kutatva. Régen ezt tettem, kerestem az arcokat a tömegben, csak egy pillantásra. Most pedig elmegyek valahová és nem figyelek, nem keresek, mert már nem akarok. Ha valaki akar, tudni fogja hogyan keressen engem. Megtettem mindent, amit megtehettem.
Mindannyian vágyunk, titkos vágyaink mélyen gyökereznek bennünk.
Néha pedig annyira makacsok és dacosak vagyunk, hogy nem veszünk tudomást róluk. De én engedek, engedek az összes kísértésnek, amit megbocsátásnak hívok.
Megbocsátok a világnak, mert annál jobb érzés nincs, mikor csak mosolyogsz és nézed a tovasuhanó felhőket a fejed felett.

Hello Hello Hello

Red Roc-Hello ft. T.o.P


Elmúlt. Nem találkoztunk, pedig úgy volt, de ahogy kimondtad, hogy mégsem, tudtam, ez azt jelenti, hogy nem menthető meg a barátságunk. Legalább már nem vagyok kétségek között, már nem gondolkozom azon, hogy mások miért fontosabbak, egyszerűen csak azok és kész. Ezt elfogadtam onnantól fogva, hogy éreztem, már nem vagyok fontos. Sóhajtottam párat, de vége. Ez a lényeg. Nem kell azon agyalnom, hogy a kérdésekre választ kapjak, mert nem fontosak.
Tizenegy év. Nevetségesen sok ahhoz, hogy eldobjam. Én megpróbáltam... én sajnálom, amiért TE nem vagy menthető.
Itt a nyár. Letudtam az iskolát, vége. Kikaptam a bizonyítványt is, nagyszerűen teljesítettem és végre érzem, hogy tartalom lapul mögötte nem csak számok és értékek. Boldogan és fáradtan léptem ki az iskolából, nem éreztem azt, hogy hiányozni fog feltétlen. Még két év. Megmutatom a világnak!
Nemsokára jön Sofia. 2012 a legjobb nyaram lesz. Minden évvel csak übereljük az előzőt. Gyerünk,gyerünk!
Budapest,ugye vársz? Remélem. Csak átfutni fogok rajtad, de várj, mert én már régóta várok rád...! Westend tetőterasz, visszavágót érdemelsz. Kösz a sok mocskos emléket, jobbat kapsz...akarom.
Remélem a fürdők is várnak, a tavak, a napsütés, az életérzés, a szabadság, kék ég, szálló madarak.
Belefogtam valami komolyabb írásba, és szeretném ha a nyáron megszületne a nagy mű, erősen és szépen kidolgozva, szeretnék rajzolni, festeni, alkotni, varrni és talán kicsit meg is menteni a világot a nyáron. Jól be kell osztani az időt a nyárra, meg kell szokni a szabadságot.
El sem hiszem.

Let me Blow my Mind.

Big Bang- Monster
Vannak még csodák.
Az elmúlt napok csíkokká olvadtak előttem. Van amit magam mögött hagytam, sokkal jobban is érzem magam. Szükségem volt levegőre.Szabadságra.
Eltelt az első évem, új környezet, új emberek. Ismerős nézeteltérések.
Nem barátkozni mentem oda, mégis reméltem valakit, aki majd egy ilyen iskolában olyan lesz, mint én. Tévedtem. Különbözőek vagyunk,de nincsen kapocs.
Érdekbarátságok.
Ráfüggtem a japán zenére, a kedvencemmé avanzsált Big Bang -re. Talán azért, mert egyrészt karizmatikusak, és számomra a 'szabad emberek-szabad életstílust' hirdetik, Tokió-Japán amúgy is az a hely, amit örökké megakartam látogatni. Egy olyan divat őrültnek, mint én, ez minimum a Mekka. Másfelől meg tehetség orientáltak, sikeréhesek. Persze, ezért meg is dolgoznak, nincs mögöttük selejt-tartalom. Hihetetlenül tisztelem őket, magát a kultúrát és azt a nevelési rendszert ami sokszor könyörtelen, de nagyon hasznos leckéket terít a gyerekek elé. Egytől egyig személyiségek, nem a média által generált "sztárok". Mindegyikük szerény, akárhány interjút néztem meg, nincsenek allűrjeik, csak mérhetetlen kimerítő poénjaik. Kedvenceim T.O.P és G-DRAGON. Szerintem, határozottan ők viszik a csapatot előre, mindketten óriási stílusikonok és tehetségesek. TOP ( Choi Seung Hyun) filmekben is játszik ( sajnos még nem csíptem el egyet sem, de törekszem majd rá.) No, elég is volt az ömlengésből. Van még pár ilyen ideál akikre felnézek valamiért, vagy kedvelem őket. Töretlenül.
Kell valami amiben hiszek, amiért élek, ami éltet, meg persze tökéletes kikapcsolódás. Na majd egyszer már összegzem őket, ki és miért. Mellesleg szoktam írni filmkritikát is, igaz csak magamnak, de ha úgy adódik, publikálok itt is.
Az emberek hazugságait szinte tapintani lehet a levegőben, mintha egy láthatatlan hálóként feszülne körülöttük. Beleragadom, pedig annyira nem szeretnék, nem vagyok mintatisztaságú,de mégsem szeretnék beléjük gabalyodni. Nekem más az életcélom, életpályám, életszakaszom.

Flying Birds

Csak a madarak.

Jó lenne, ha egy napra madár lehetnék,talán fecske. Szabadon szállni, majd visszatalálni a fészkemhez, a páromhoz, a parányi légvágta életemhez.
Így most csak egy az enyém: az örökös aggódás a holnapért.
Mama rosszul van, nagyon rosszul. Nem tudom, már zavarosak a gondolataim...
néha azt kívánom ne szenvedjen tovább, sokat megélt, elveszített pár fontos embert az életében, megtett értem mindent, amit megtehetett. Néha pedig azt, hogy még éljen 100 évig, mert nélküle igazán anyátlan vagyok. Nincs köztünk 'szeretlek' vagy 'hiányoztál' szó, nincs ölelés, de van valami pókháló finomságú kötödés, ami elbír oly sok vitát, veszekedést és nem szakad el. Nem is fog,
Most alszik,szerencsére. Néha a rettegés engem is a hatalmába kerít, sírnék, ahogy kiskoromban tettem, de a sírás már akkor sem segített, pedig erősen hittem benne. Imádkozom,ha szükségét érzem. Erősen hiszek.
Nem tudom a holnapot és a bizonytalanság örökké a markába zár. Néha irigyeltem azokat a lányokat/fiúkat akiknek könnyű életük van, van anya,apa,tesó,nagytesó boldogság,széplakás,szépjövő,szépkarácsony,szépruha. Mostanában csak megvetést érzek a világ ellen, mert annyira kitaszítottnak érzem magam a többi 'tökéletes' egyed között, hogy kedvem lenne felvenni egy 'too rare to live, too weird to die' feliratú pólót. Nem vagyok androgün szépségű, nincsenek különleges szuperképességeim, de  mégis...Néha széjjelnézek és kedvem van ordítani. Nem vagyok idevaló.
Elutazni Svédországba, majd Tokióba, utána pedig Los Angeles. Világot járni és lehet, hogy mire visszatérnék, másként látnék. De nem, leragadtam itt, a talaj nem engedi el a gyökereimet, én pedig nem vésem le a saját gyökeremet ásóval. Az mégis csak árulás.
Könnyeim nincsenek,csak cinizmus meg irónia. Fohászok. Legépelt kétségbeesés.
Valaki,hahó ott fent, segítenél?

I'm a Loaded Gun.

Porcelain Black- Swallow my Bullet.

Sofiaval álmodtam, hogy boldog voltam, mert itt volt. Angolul beszéltem hozzá, és felém magasodott de az arcát egészen megtudtam simogatni. A tegnapi művtöri vizsga után a mai olasz igazi felüdülés volt számomra. Már ez a szarok-bele életstílus. Lassan művész leszek, az élet művésze.
Tanulok, elbukok, felállok. Valami ritmikus váltakozás, csak éppenséggel a sorrend változik.
Éppen filmlistát írok, hogy mit szeretnék mostanság megnézni. Előkelő helyet foglal el a The Perks of Being a Wallflower, Emma Watson és Nina Dobrev szereplésével, amolyan fergetegesnek ható újabb drogos, tinédzser film a "we found love" életérzéssel, majd a következő Magic Mike ami Channing Tatummal lesz igazán ütős, mint stripper guy. Hihetetlen!
Nos és végső záróakkordként, most kaptam kézhez Lovas Nagy Anna: Verazélet c. könyvét. Elsőre zavaros, másodjára már megkapóbbak a mondatok, az azok mögött felsejlő gondolatok és igazságtörmelékek amikbe én is belegondolok, hogy valóban így van, de még természetesen nem értem a végére. Film és könyvmámor, te kellesz nekem!
Jún 20, te édes június 20 gyere el minél hamarabb. Legyen vége, legyünk túl ezeken az akadályokon. Édes NYÁR.
Egyszerűen összezáródnak a falak, pedig most kellene kinyílniuk. Az írás sem megy úgy, ahogy kellene és ez kikészít. Imádok írni, imádom megszőni a cselekményeket, variálni a dolgokat és ez pontosan olyan, mintha nem tudnék varrni, vagy rajzolni, vagy fotózni.TRAGÉDIA.
Másfelől, meg viaskodom: Hol hiányzol, hol pedig eszembe se jutsz.

Fallen Paradise

Maroon5- Payphone


Úgy tűnik, összedőlt a kártyavár. Még mindig nem dolgoztam fel, hogy mi történt velem és az egész szépsége az, hogy persze, én vagyok a hibás. Vannak dolgok amiket az ember talán sosem felejt el, én ezzel pontosan így vagyok. Ugyanúgy belém vésődött, mint anyám halála. Vannak dolgok amiket megbocsátok, de nem felejtek el. Ez esetben nem bocsátom meg és nem is felejtem el. Nem lehetek olyanért a hibás, amit nem követtem el, még ha bűnbaknak is akarnak beállítani. Tegyed, tegyék. Kiteszem az ablakba és kész.
Tegnap este hosszú litániát írtam arról, mi változott bennem ennek hatására. Főként másként látom magamat és szeretnék jobb ember lenni, szerethetőbb. De azokat a berögződött és számomra fontos jellemvonásaimat nem fogom elhagyni, mert talán ezek azok akiktől az vagyok, aki. Ezért szeret az, aki szeretni akar, tud, mer.
Mi a család definíciója? Mikor elsőnek hallottam ezt a mondatot az órán, kicsit meglepődtem, hogy keretek közé lehet szorítani ezt, tematika szerint, lelehet vágni a sarkait, belegyömöszölni egy keretbe, egy feketére mázolt szabályszerű keretbe. Milyen fura. A család szó számomra olyan kerek, színes, élményekkel gazdag, szappanbuborék-szerű. Jól illik rá a szappanbuborék, néha elég egyetlen apró stikli és kipukkan, csak az emléke marad a levegőben.
Rég széthullott, kipukkant és a semmibe veszett. Én ezt vallom. Talán majd nekem is lesz egy napon családom azt pedig már nem fogom hagyni széthullni.
****
Noomi Rapace.  Ha van NŐ a világon. Nem különösebben szép,kiálló arccsontjai vannak, karizmatikus arca, de mégis imádom őt. A tetovált lánnyal szerettem meg őt, ahogyan játszott, ahogy tényleg elhittem, hogy ő ilyen. Elmondása szerint, tinédzserkorában punk volt, ami a szerepét látva, sikerült is neki. Borzalmasan megkedveltem, amúgy is kedvelem a svédeket, de ő lett az emblematikus NŐ a szememben. Persze, sok szép nő van, de nincs még egy olyan nő, mint Noomi. Remélem, hogy egy nap elmehetek Stockholmba. Biztosan így lesz, hiszen a szálak oda is kötnek, méghozzá elég szorosan. Egy nap majd Södertälje-ben fogok felkelni és mosolyogni fogok. Boldog leszek. És ez a nap, egyre csak közeledik. 
Tegnaptól fogva új ember lettem. Ezer évet öregedett a lelkem.

Heart Shaped Box.

Motionless in White - City Lights



Dühöt, bánatot érzek. Igazából ez tegnap este óta így van és szűnni nem akaróan dobol a mellkasomban, legszívesebben bántanám azokat akik őt bántják.  Akármilyen is vagyok, mindig megvédem azt, aki hozzám tartozik, bármit is tett, bárhogyan is bánt velem, ha szeretem. És szeretem.
Nem értem ezeket az a barátságoknak titulált kihasználáson alapuló göngyölegeket.
Gyűlölöm őket. Csak azért amit tettek. Csak azért, amiért itt mindenki mindenkinek a seggét nyalja, hol őszintén, hol burkoltan. Komolyan dühöngő őrült vagyok olyankor, ha érzem, hogy bántják. És nekem! Ez a legviccesebb az egészben, már ha beszélhetünk viccről, nekem hordják el, mert szembe nem megy, mert nem tudják másként, mert ennyit érnek mindannyian és várom a percet, vagy az órát, mikor ezeket a gyökereket kitéphetem a közös talajunkból. Nincs szükségünk rá, sem neki, sem nekem. Az ő érdekei pontosan ugyanúgy az én érdekeim is. Ilyenkor tombolni tudnék, mint egy jófajta hurrikán, vagy mint egy monszun. Elmosnék mindent...
Veszettül szeretem. Erről mindig az anyatigrisek jutnak eszembe, akik testi épségüket kockáztatva védik azt, ami az övék. Én is így érzek, pontosan így, mert nem érdekel, támadjon engem, legyen ennyire senki, hogy engem támad, mert más fogást már úgysem találnak, de hogy őt...
Amikor adott, jó volt. Akkor mindannyian szerették. Most? Most pedig összegyűlnek és természetesen kibeszélik őt, kibeszélnek engem, kibeszélnek minket, és nem ez érdekel, mert ez náluk természetes, lassan ez az elfogadott, hogy így kell bárkiről is beszélni. Ordítok, komolyan ezek emberek? Ezek vesznek körül minket, ezek fertőzik meg a lelkemet, ők ültetik belém a fájdalmat...?
Kicsit szerintem azokra a szereplőkre hasonlítok a filmekben, akikbe még belevágnak egy utolsó kettőt, de megpróbál felállni és visszaütni. Bármennyire is szánalmasnak tűnök, itt a földön lent, de ne várd meg, amíg felállok...!

Victims of the Fashion

Borzalmas keserűség, holott boldogság volt. Nagy nagy fényes boldogság, elégedettség. Mindig lesz valaki, aki jön és fekete szuronyt márt a fényességre.
Látok más családokat, látok más indokokat és látom az enyémeket. Mindkettő borzalmas. Ünneprontó. Bosszús.
Divatbemutatón voltam, modell voltam, elégedett voltam. Én én voltam.
Elégedetten, kissé flegmán vonultam ki a színpadra mutatva a világnak, hogy nesze ez vagyok én, igen ez az!
Volt 15 perc hírnevem, ki ne vágyna erre? Csak egy kicsi szelete a habos-babos álomnak.
Aztán jött a valóság, száguldozott felém, mint egy roncsautó. Olyan jó volt boldognak lenni, nyugodt légkörben enni, beszélgetni, egyszerűen csak nem otthon lenni...nem érezni azt a kongó ürességet.
Mára igazán elfelejtettem őt. Csak mikor már hazaértem akkor jutott eszembe, hogy régebben úgy volt, hogy ő is ott lesz és büszke lesz rám majd. Aztán mégsem.
És mikor végigsétáltam a kifutón arra gondoltam, hogy felnőtt vagyok, hogy igazán felnőtt és szabad. Sosem volt olyan üres a fejem, mint akkor. Csak mentem, talán kicsit üveges is volt a szemem, de belül égtem, szinte lángoltam.
Most meg itt ülök a fotelemben, elkeseredetten, csalódottan, a világgal szemben majdhogynem egyedül.
Nem lehetek mindig én a hibás, bárhogy szeretnék ezt rám kenni. Nem vagyok hibás, nem én vagyok akiért imádkozni kell. Felégetnék minden hidat magam mögött és elszöknék Svédországba. Nem akarok üresen kongani, nem akarok csak fájdalmat és szenvedést érezni olyan dolgokért... nekem nem itt a helyem vagy nem így kellene élnem.

-Miért jöttél vissza? (...)
-Talán hiányoztál.
-El kellett rohannod ahhoz, hogy erre rájöjj?
-Reméltem, hogy a dolgok megváltoznak, ha elmegyek.
-Semmi sem változott. Mit keresel itt?
-Jobban szeretem, ha itt hiányzol nekem, mint másutt.

Eternal Circle.

Sóley- Pretty Face


Szaladj el messzire, hogy a kezeim ne érjenek el. Még az emlékedet is vidd magaddal, mert könnyebb lesz, mert vergődöm nélküled mert téged látlak az újságban, a parkban, a tereken az utcákon, pedig sehol sem vagy. Őrületesen szar.
Veled álmodom, tűnj már el...!
Rosszabb, mintha jártunk volna, és szakítunk. Valahol imádkozom, hogy üzenj, bármi is legyen az, üzenj, hogy léphessek, mert egy helyben toporgok.
Gyűlölöm, hogy nem szerethetlek. Nem ölelhetlek meg, nem mondhatom azt, hogy olyan jó, hogy te vagy nekem. Gyűlöllek, amiért nem bírtad elviselni, azt hogy igazam van, az volt...nem nem ragaszkodom már hozzá, hogy nekem legyen igazam, már nem ragaszkodok a szar érveimhez sem, ahhoz sem, hogy bevalld nekem, hogy igen igazad volt...vissza karlak kapni. Vagy talán már azt sem akarom.
Elhagytál, de mocskosul. Lecseréltél, mintha csak...
Neked ez tényleg ilyen könnyen ment? Tudsz élni nélkülem?
Elképzelt helyzetek tömkelege.

They made a statue of us
and it put it on a mountain top
now tourist come and stare at us
blow bubbles with their gum
take photographs and have fun, have fun.

Hazugság volt a tizenegy év. Mondjuk ki.
Te hazudtad azt végig, hogy a barátom tudsz lenni én pedig különlegesnek éreztem a barátságunkat. Különlegesnek éreztem magam, melletted.
Mindvégig hazudtál és egyetlen nap dobtál mindent...
Az agyam csak felkiáltójeleket küld ha rólad van szó. Pedig régen nyugtató pontok voltak.

Hidden Bridges.

Can- She brings the rain.


A ruhám almost done. El sem tudom mondani milyen boldog leszek, ha végre hordani fogom, és ott lesz rajtam. A divatbemutató jún.3-án lesz ...ideje belehúznom.
Kicsit izgulok, hogy kifutok az időből, mert sok teendőm van még vasárnapig.
Kell egypár divatrajz még ami hiányzik, egy táska füle, meg az anyagismeret sem lenne rossz, ha esetleg meglenne. Minden olyan gyorsan jön.
Van abban valami, hogy mikor kéne nem telik az idő, csak vánszorog, csak éppen hogy halad valamennyit, de szinte semmit. Most meg két kézzel húzom visszafelé az időt. Szeretem megtervezni a napomat, hogy mivel fogom tölteni, mert így biztosabb az ütemezés. A saját érdekemben szükség van erre.
Tehát akkor holnap, rajzbemutatás és azután pedig megcsinálom a maradék divatrajzot ami hiányzik. Nem utolsó sorban kiötlöm azt, hogyan varrjak táskafület, meg dekorációt a ruhámra. Nos, talán tanulnom kéne a művészettörténelem vizsgámra is. Dolgok pozitív oldala : első év vége a divatsuliban. Kíváncsian várom  hogyan sikerül ezt az évet zárnom, elsős divatiskolás hallgatóként.
A pánik már kezd eluralkodni rajtam de ügyesen meg kell oldanom a helyzeteket, mert a mai nappal bezárólag vége a lazulásnak. Come on, buddy.

A zene a fülembe hangosan szólt, én pedig ritmusra mentem az utcán. Az emberek elmosódott foltokká alakultak, senki nem volt éles. Valaki lett volna, de valaki nem volt ott. Még mindig várom, holott már rég elvesztettem megannyi harcot magammal szemben. Meddig fogok még várni, mi után fogom feladni?
Nem is tudom, hogy mit fogok majd reagálni, ha meglátom valaha is még ebben a földi életben. Én nem menekülök előle, én várom őt.
Hónapok telnek majd el, elmúlik talán a nyár is... azt gondolja örökké várok rá?

Még mindig a CHERRYBOMB c. film hatása alatt vagyok. Vagyis inkább Robert Sheehan alakítása miatt. Láttam youtube-on a Misfits-es Nathan alakítását is és rohadtul hihetően játszik. Tényleg elhiszed mindkét filmben, hogy egy mentálisan segítségre szorul. Az, ahogy dühöng, ahogy tényleg viselkedik, bámulatos és fantasztikus. Azt hiszem Robert lényegében a V mint Vendettából  V személye, Picassoé és egy kis francia muskétásoké összegyúrva, na és persze ne hagyjuk ki hogy valójában ír származású. Fantasztikus egyveleg.

Summertime Sadness.

Rihanna- Cry

Egyetlen éjszaka kellett ahhoz, hogy úgy érezzem vége. Megkönnyebbültem, mert szabadjára engedtem a fájdalmat, ahogy Buddha mondja.

A szenvedés csökkentése érdekében meg kell különböztetni a fájdalmat magát attól a fájdalomtól, amit mi okozunk csupán azzal, hogy rá gondolunk. A félelem, a düh, a bűntudat, a magány és reménytelenség mind olyan érzelmi reakciók, amelyek képesek felerősíteni a szenvedést.(Buddha)

Nem tudom, hogyan sikerült áthídalnom ezt, talán az segített, hogy  rájöttem, hogy bár barátok voltunk, ez az időszak jelen esetben fel van függesztve. És talán így könnyebb beletörödnöm, hogy rajtam kivülálló okok miatt történt, vagy hogy majd lesz valahogy. Vannak fontosabb dolgaim amik előrébb valóak, semmint sírjak valaki után aki nem fog visszajelzéseket adni. Be kellett járnom ezt az utat : elvesztés-szenvedés-elengedés.
Ezentúl könyveket és filmeket is fogok közölni a blogomban, mert mindkettő szenvedélyem, a divat mellett. Elsőként is egy friss filmet mutatnék be.

CHERRYBOMB(2009)
Ez a film egy olyan élethelyzetet jelenít meg, mikor két barát közé áll egy lány.
Az ellentétek felerősödése, lásd ki milyen családból származik, az elfojtott agresszió, a versengés kialakulása a barátok között, aztán pedig a nem várt végkifejlet, ahol megmutatkozik, hogy bármi is történjék, a barátság szorosabb kötelék köztük, az anyagi helyzettől, élethelyzettől függően ott voltak egymásnak bármi is volt. Luke és Malachy barátsága sokkal mélyebb, mint elsőre tűnik.
Nagyon tetszett ez a történet, főleg azért mert az egyik kedvenc férfiszereplőm, Rupert Grint játszik benne. Hatalmas a sztorija, bár elsőre klisének tűnhet. Mégsem az.

Jelenleg, most listámon van Lovas-Nagy Anna: Verazélet c. könyv, de egyenlőre még nem nagyon volt időm könyvtárból kivenni. Rajta vagyok az ügyön! :)
Rengeteg könyvet olvastam már, szerencsére nekem is van egy kisebb gyűjteményem és szeretek róluk írni, hátha másnak is megjön a kedve hozzá.

Voilá, c'est fini.

Talking to the Moon

Loreen-Euphoria


Tegnap este megint nála kötöttek ki a gondolataim. Tudom, hogy hiányzom neki, ennek így kell lennie. Kitörölhet az ismerősei közül, de az emlékem ott van a fejében akár akarja akár nem. Ez nem áltató szöveg magammal szemben, ez így van. Hiszen én is nap, mint nap gondolok rá. Hónapokká fog fajulni ez a távolságtartás a részéről és azon gondolkoztam, hogy mi lesz ha visszajön? Talán túl büszke lesz, és sosem jön vissza. De ha visszajön, nem követhetem el ugyanazokat a hibákat vele szemben. 11 év barátság, komolyan ennyit ér neked?
Megnéztem a TITOK c. filmet, illetve amit kaptam linket róla youtube-on és azt kell, hogy mondjam bár eddig is tudtam a könyvről és filmről nagyjából, sok mindent megváltoztatott bennem, visszafelé tekintve az életemben igen, sok mindenre rávilágított és én hiszek benne. Nekem Buddha a mindenem egy jó ideje, és igaza volt, hiszen ő maga is ezeket mondja. A vonzás, mit  vonzasz be...!
Gondoljunk csak bele, Buddha azt mondja, nem birtokolsz semmit, csak őrzöl egy darabig, hiszen amint birtokolni kívánod kisurran a kezeid közül és igaza is van.
Amint én azt mondom, hogy csak az én barátom vagy, csak az enyém, felüti a fejemben az a gondolat, hogy nem lehetsz másé, nem lehetsz másé és mi történik? Másé lesz és bekövetkezik az amitől féltem, mert a gondolataimnak ereje van!
Tizenéves koromban rajongtam egy együttesért, amit most nem neveznék meg, mert pontosan tudom, hogy az emberek hogy reagálnak erre, szóval rajongtam egy együttesért, majd azon belül egy gitárosért, TK-ért. Akkoriban egyedül voltam, lelkileg, barátilag, mindenhogy. Az ő zenéjük segített át sok válságon, illetve ennek a fiúnak az imádata, fanatizmusom iránta. Fura, mert egy ideje újra elkezdtem őket hallgatni, ugyanúgy imádom és fanatizálok a sráccal pedig eltelt jó pár év. Nem tudom, hogy párhuzam vonható-e le, vagy csak nagyon hinni akarok abban, amiről írok. Állandóan írok róla, csak úgy, mint tizenéves koromban. A fanfiction világa lassan megelevenedik és nem tudom, néha elveszítem a realitásérzékemet, ami megment attól, hogy megbolonduljak a valóságtól.
Hiszem azt, hogy egy nap, pokoli szerencsém lesz és találkozni fogok vele. Nem, ez nem az a jajj de jó lenne dolog. Mivel a TITOK felnyitotta a szememet, így még erősebben hiszek ebben, hogy meg is fog történni. Nem tudom mikor és hogyan, ahogy ezt senki sem, de megfog történni.
Az embereknek évezredek óta kell valami amiben hinni tudnak, valaki akinek az imádata lelkibékét okoz számukra, válaszokat kapnak amik végül is végig ott voltak bennük, csak egy sugallat odasöpörte a felszínre. Miért ne lehetne ez Buddha és a TITOK maga?

Tudom, hogy egy nap, az elkövetkezendő napok egyikében, jelentkezni fogsz és rájössz te is sok dologra. Fel fog nyílni a szemed és írni fogsz. Hiszem ezt, hiszen ismerlek is, és tudom, hogy a gondolataimnak ereje van. Bármi is legyen az üzeneted, amit majd közvetítesz felém, tudni fogom, hogy miért tetted.
Hiányzom neked, ahogy te is nekem. De megfog törni az ellenállásod és rászánod magad arra, hogy írj nekem. Eltelt lassan másfél hónap. Nem tudsz nélkülem lenni, hiszen tizenegy évet kitörölni képtelenség. Te is tudod. Én csak várok, mert tudom, hogy elfogsz jönni...hogy melyik nap? nem tudom. hogy miért? talán azt sem.
De nem ez a lényeg, hanem hogy itt leszel.

Meet me on halfway

Lana Del Rey-Blue Jeans


Rég láttam, túl régen. Ma zuhogó esőben indultam iskolába és egész végig azon méláztam, milyen romantikus lenne, ha felbukkanna az utca végén és tudnám, rám várt volna. Valami barátság-reunion. Hiába várok én erre, de azért jó áltatni magamat, képzeletembe megeleveníteni azt, hogy találkozunk. Vajon elmenne mellettem? Köszönne? Amíg az eső szakadt, én jól eláztam. De legalább volt időm gondolkozni.
Rájöttem, szeretek festeni. Nem tudom mennyi tehetségem van hozzá mégis szeretem csinálni, ez egy új dolog. Főleg, hogy előzőleg sosem festettem, bár nagyon vonzott. Talán viszem valamire. Talán.
Ma bicikliztünk a barátommal. Egész szép kis menet volt, 6.6 km. Inkább azokat a pillanatokat várom, mikor egyedül vágok neki és elmegyek ide-oda. Szeretem az esti friss levegőt, szeretem azt, ahogy gondtalanul merenghetek. Komolyan, imádok képzelődni, talán ez a legjobb dolog a világon. Főleg, hogy írni is szeretek és a kettő kombója egészen eltud szakítani a valóság talajától. Vészterhes időkben legjobb dolog, esküszöm. Csak ülni a suliban, hallgatni amit mondanak és egyszer csak tovább gondolni a történetet amit írok. Szeretem ha a dolgok valóságszerűek,életszagúak. Azok sokkal jobbak.
Hosszú hétvége! Imádom. A legjobb dolog a május hónapban. Na jó, nem, mert sok más jó dolog is történt, de ennek örülök mos igazán. Időt nyertem, értékes perceket.
A suli elveszi az időmet, de van olyan nap, mikor nem is bánom. Kell, hogy tanuljak, fejlődjek, haladjak. De barátkozni ott, soha, semmiképp többet.
Mondtam már, hogy hiányzik? Talán csak párszor. Azt vettem észre, hogy ma ahogy a sulija előtt mentem el, igazán dühös voltam rá. Szinte kiabálni volt kedvem, hogy nem igaz, hogy ennyit érek neki, hogy most legyen vagány, mondja a szemembe, gyerünk, tegye meg!
Talán mind a ketten gyávák vagyunk. Csak kettőnk közül én vállaltam be a 'piszkosul őszinte' szerepet. Fuck.

Your name is my mantra.

Kent- Dom Andra




"Eddig a pillanatig emberek milliói adták már fel. 
Nem bosszankodnak, nem sírnak, 
nem csinálnak semmit, 
csak várják, hogy teljen az idő. 
Elvesztették a reagálás képességét. Te viszont szomorú vagy.
Ez azt jelzi, hogy még él a lelked."

A dolgok hellyel közel stabilabbak, mint előzőleg. Már nincsenek kérdéseim, egyenlőre elfoglal a záróvizsga. Egy gyönyörű ruhát szeretnék összehozni, és érzem, hogy sikerülni is fog, mert olyan görcsösen kapaszkodom ebbe az álomba, hogy én egy nap igazi divattervező legyek. Szeretem megvalósítani önmagamat és nem számít, hogy talán nekem nincs is jövőm. Mert csak azt hallom, hogy ez egy olyan munka ahol nagyon sikeresnek és szerencsésnek kell lenni, hogy betörj a köztudatba. Nos igen, de nem tudom, nevezzenek naivnak, én hiszek az álmaimban. Nem fogok csalódni akkor sem, ha nem jön össze mert tudom, hogy én mindent megtettem és a körülmények azok amik nem adják meg a feltételeket. Sajnálom azokat akik nem tudnak hinni sem az élet apró örömeiben sem önmagukban. Mint a nővérem. Néha totál elegem van belőle, mert nem bírom hallgatni ahogy élvezettel fröcsögve, töri össze az én képeimet, mert szeret engem " felébreszteni ". De tudom, hogyha elköltözöm egy nap, onnantól fogva egészen megváltozik minden,és lesz benne jó irány is. Felszabadulok, és másként lesz az életem. Nem fognak körülvenni érdekemberek, nem lesznek balhék, jobb és stresszmentesebb életem lesz. Erre gyúrok. 
A napok csak elsuhannak mellettem és kicsit talán élvezem is. Mindig van esemény, mindig történik valami. Szeretnék kirohanni többet a szabadba, távol a várostól és csak ülni, rajzolni, nézni a vizet elgondolni, hogyan tovább. Őszintén hiányzik. Hiányzik. Csupa nagybetűvel, de elég büszke vagyok ahhoz,hogy ezt újra kimondjam neki. 
Igazából azt nem értem, hogy 11 évet kibírt mellettem, pedig tudott mindent, azt is, hogy hiába vár rám. 
Borzasztóan szeretem őt, még mindig, de talán ő már sosem lesz a barátom, és pont ez fáj a legjobban. Elveszítettem őt, anélkül, hogy hibáztam volna.
Vajon gondolsz-e még rám
Vagy már elfelejtettél
Vajon partot értél már
Vagy most is tép a szél...
Vajon gondolsz-e még rám
Vagy inkább észre sem vennél...?

Waiting for the heavenly light

Gotye-Somebody that i used to know

Mintha a dolgok szándékos provokációt indítottak volna ellenem. Nem tudom, délután ötkor még áradt belőlem a panasz, az a tömör panasz az elme-doktornál, és csak ömlött megállíthatatlanul, olyan kérdéseket tettem fel magamnak amire segített megtalálni a választ a kedves doktor. És a válaszok kézenfekvőek. Egyszerűek.
Mégis délutánra megszületett az a cseppnyi provokáció. Még kering a fejemben, ahogy a fejemben felvillantak...
Nem stimmelek. A történetem megelevenedik előttem, ez pedig nem a legjobb út.
Le kell nyugtatgatnom magamat, mert a lehetetlent nem kaphatom meg.
Fura, hogy az élet mindig kínál valamit feléd, kicsit olyan az egész, mint egy teszt. Mi az amit elveszel a tálcáról amit adnak, és tudod-e hogy mivel jár az, hogy te azt onnan elvetted? Észnél kell lenned, ez az egyetlen dolog amiben ne hallgass a szívedre, hiába ordítozik talán oltári hangosan. Kuss van neki, nagy kuss.
De nagy a baj, ha már az ordítozik és muszáj vagy észnél lenni. Ismételgetem ezt, mint egy mantrát, egyetlen dolog szabad: álmodozni.
Elmerülni ebben a ragacsos, kicsit rózsaszínes sejtésű álomvilágban. Aztán pedig reménykedni abba, hogy mire kimászok abból a valóság megoldja az előttem tornyosuló problémahegyeket. Becsukom,kinyitom,becsukom,kinyitom.
A francba.
Ha én a pont, ő a felkiáltójel, ő pedig a kérdőjel.
Szépek vagyunk,mondhatom.

Cherry blossom on my necklace

Rita Ora- Roc the life

Szembejönnek az utcán az emberek és mind megbámul. Szinte hallom a gondolataikat, hol dicsérnek, hol azt gondolják egoista vagyok, öntelt szar alak. Csak azért, mert nagy ívben nem érdekel mások divatja, nekem az nem jó. Nekem saját ízlésem van...és nagyon nem érdekel, hogy orrkarikám is van. Én így vagyok teljes.
A barát kérdés azóta sem oldódott meg, nem is hiszem, hogy megfog. Talán már nem is érdekel annyira.
Azt mondta nekem valaki ma, akit inkább nevén sem említenék, nem barátom, nem haverom egyszerűen csak a van kategóriába tenném, szóval ő mondta azt, hogy olyan fura vagy az emberekkel, hogy mindenkivel megvagyok akadva. Ez nem igaz.
Az igazság az, amit neki is kifejtettem, hogy miért legyek mindig kedves azokkal akik a hátam mögött kibeszélnek, akik megbélyegeznek engem, akik semmi ismeretség alapján ítélnek el engem? Én mindenkinek megadtam az első esélyt, kedves voltam és barátkozó. Adjon okot, érdemelje ki a kedvességem ezentúl. És nem, nem érzem magam egoistának, egyszerűen csak nem értem az embereket. Undorom van tőlük, mert őszintének lenni manapság ciki. Nem csak most, sajnos már középiskolás éveim alatt is szembesültem ezzel, hogy nem menő ha te megmondod a másiknak azt amit gondolsz, az gáz. Az a jobb, ha kibeszéled a háta mögött, semmi indokok nélkül ítélkezel. Ez sokkal hatásosabb, menőbb. Ja, meg a másik személyes kedvencem, hogy rossz a kedvem meg depressziós vagyok. Az első embernek aki ezt mondta nekem, nem válaszoltam vissza, nem volt esélyem, sokkal inkább még jobban befelé fordultam és magamban kerestem a hibát. A következő ember aki ezt mondta nekem egy hete, nos szemberöhögtem. Sikerült szemberöhögnöm és azt mondanom neki, hogy hülye vagy? te ezt komolyan gondolod amit mondtál? Másfelől meg, igen az ember olyan gyarló lény, hogy lehetnek rossz napjai, mert miért ne? Én nem fogok más kedvéért mosolyogni, mert igen vannak olyan emberek akik elvárják ezt. Ha valami nem tetszik ellehet menni, semmi és senki sem kötelező kategória. És egyszerűen zéró tolerancia.
Ez működőképes állapot. Az ő problémája, az ő élete, mindig szarabb, mint a tiéd. Tanuld meg megismerni ezeket az embereket, hogy felismerd őket az első perctől fogva. Rengetegen vannak! Az önsajnáltatók tábora tömeges.
De azért büszke vagyok magamra, hogy kiállok magamért. Tényleg. Hatalmas fejlődés, az eddigi szürkekisegér-kussolok szindrómából.