Szeptember 25.
Augusztus rég elmúlt, és megint csak versenyt futottam magammal. Az utolsó hónap olyan volt, mintha egy hatalmas tengeren szörföznék. Sosem tudtam, mikor bukok le a víz alá. Nem mondom, hogy annyira rossz volt, mert sikeresen befejeztem a regényemet ami elég nagy népszerűségnek örvend, és kezdi kinőni magát. Ott tartunk, hogy talán, de persze ez is csak a jövő zenéje, talán van esély arra, hogy könyv formátuma legyen. Király lenne, nem?
Azt hiszem a magánéletem nem túl sikeres. Nem mondhatom sikeresnek azokat a napokat amiket vele éltem meg augusztus óta. Olyan kisiklott vonat érzete van. De persze kell az idő, az a drága idő. Mi is történt azóta? Beszéltem a szüleivel, dolgoztam a nyáron velük és hát azt kell, hogy mondjam, a sebeimet nyaldosom még mindig. Elfajult. Borzasztóan elfajult és amit szerettem benne, ma már azt sem érzékelem, hogy létezik benne. Fura, nem? Három éven át annyira erősen kötődtem hozzá, hogy bármit tehetett velem és meg is tette. Most meg már nem érzem azt, hogy mi együtt voltunk valaha is. A napok úgy telnek el, hogy bár gondolok rá, már üres a tartalom. Erről ő tehet, és nem én. Nem vagyok hibás, bármennyire is próbálták rám húzni a vizes lepedőt, bocs,de ez nem az én hibám. Sok minden más az, de ez...
A legjobb, hogy végre már nem félek attól, hogy mit gondolnak rólam a szülei, vagy a testvérei. Már nem érdekel. Találtam egy pontot, amikor szilárdan állíthatom, hogy nem én voltam az, aki hibázott és olyan dolgokat követett el, amik megbocsátathatatlanok. Nincs bajom nekem senkivel, csak tartsuk meg a tisztes távolságot, és a nagy összeborulásokat sem kell többé komolyan vennem senki részéről.
Nem keresek senkit, inkább mások akadnak rám. Régmúlt emberek, múltam árnyai, inkább így nevezném őket és megtanultam játékos lenni. Most már értem mi volt ebben annyira jó. Nem hülyítek én senkit, nem vallok én szerelmet, holott nincs. Meglepődöm magamon, komolyan! Eddig mindig kaptam mások után, de most már ha rám írnak van, hogy nem írok vissza, vagy inkább csak leterelem őket. Én?! Én az ember-és-kapcsolatfüggő Sensimilia befejezte ezt. Nem akarok tündérport látni, ahol csak sima retek van. Olyan boldoggá tesz ez! Fejlődtem, fejlődtem, haladok!
A suli jobb, valahogy máshogy állok a dolgokhoz, vannak terveim, mint mindig, aztán a TITOKban is jobban hiszek. Tudatos boldogságra nevelem saját magam.
Igaza volt annak a bizonyos illetőnek: csak meg kellett találnom a saját társasági körömet és innentől valóban nem érdekel senki, csak hogy tartozom valakikhez, és ők mellettem állnak. Néha felmerül bennem, hogy meddig, de ez negativizmus. Vagy csak élettapasztalat.
Beleölöm magam a munkába, odateszem magam, csinálom és hajtom a gépezetet. Imádom ezt az érzést, hogy mindig csinálok valamit. Nem hagyom magam lesüllyedni, mert fent van a helyem.
Korea. Te édes Korea. Imádlak, ugye tudod?
Nagyon jó érzés, hogy a magánéleti ürességemet, vagy inkább kudarchegyeket mellőzni tudom. Néha feltölt valaki, néha pedig leeresztek tőle. Ilyen jó.
Most jó, legyen mindig így, és akkor sosem aggódom egy percet sem tovább.
