Follow me.

Budapest.

Nincs mit mondanom. A torkomra forrt az összes létező szó. Sarokba szorítva érzem magam, mint egy rémült kismacska. Az emberek és az ő szándékaik...
Holnap jön Sofia. Hihetetlen érzés, hogy életemben elsőnek megölelhetem őt, ez reményt ad. Muszáj, hogy a dolgok sokkal jobbá váljanak, ahogy én is egy jobb emberré váljak.
Komoly szándékaim vannak, ezért lehetséges, hogy mások őrültnek neveznek. De olyan lázban égek ettől, hogy muszáj véghez vinnem a tervemet. Látom a lépéseimet és arra kérek valakit odafent, hogy segítsen, mintsem eltántorítson.

Szöul.
Az egész olyan számomra, mint a kisgyerekek számára a vidámpark, mint a kalandoroknak New York. Semmire sem vágyok jobban, már nem érdekelnek a Maldív-szigetek, és talán Los Angeles is távolodik tőlem. Közel sem olyan fontosak, mint valaha voltak. Olyan megdöbbentően egyszerű volt, hogy valahová Keletre kellene utaznom... Tokió, Japán...és végül Szöul maradt.
Mindig is gyerekes álmaim voltak, mind elhalt idővel. De ez egy olyan álom amiért foggal körömmel harcolni fogok. Ha divattervező leszek, és miért ne sikerülne az is, hiszen már csak két évem van... szóval miért ne mehetnék ki oda?
Manapság az ember bárhová eljuthat. Nincsenek határok... ha a Holdra feljutottunk, Szöul igazán kis falat.

Annyi minden kavarog a fejemben. Firkálgatok a papírra, többnyire az ő arcát, vagyis inkább csak próbálkozom. Szeretném telerakosgatni a szobámat az arcképével, Szöul látványával és némi idézet halmazzal is, hogy legyen motivációm. Nem akarom feladni... sosem adom fel!

sick of love songs.

Mi a baj velem? Miért lett ellenem a világ, miért csapnak fel a hullámok?
Nem értem az embereket, hiába sírom ki mindkét szemem. Annyi tanáccsal látnak el engem, hogyan kéne tennem, mit kéne csinálnom, hogyan kéne viselkednem...
de egyikük sem érti az életemet, vagy ahogy mondani szokás, csak a nevemet tudják, azonkívül semmit. Olyan könnyen ítélkezünk, köztük jómagam is. Beskatulyázzuk az embereket, és nem engedjük ki őket. Ősöreg a lelkem. Bekérgesedett, lassan moha is van rajta. Túlzásnak tűnhet, de úgy érzem magam, mintha ezer évet cipelnék...ezer év fájdalmát, gondolatait, boldogságát, pillanatait.
Szeretnék kitörni ebből, szeretném ha ez elmúlna, mert ez borzalmas.
Úgy érzem, felnyílik a szemem és bántja a fény.Anyámra vágyom,hogy átöleljen, hogy bár sírok, de megnyugtasson. A békére vágyom.
Rossz helyre születtem, és talán rossz időben is. Nem az én utamat járom, csapódom embertől emberig, a tömeg csak jön velem szembe, mint egy áradat és szükségem van arra, hogy valaki egyetlen ember... de valaki megtámasszon addig, ameddig magamhoz nem térek ebből a kábulatból.
Sosem viseltem el, ha beleszólnak az életembe. Talán ez ilyen berögződés, hogy mikor kellett volna, senkim sem volt igazán, akkor is csak csapódtam össze-vissza. Elveszett báránya Istennek. Összecsődíthetem az összes ismerősömet, hogy hallgassák meg a panaszaimat, talán egy sem fog nekem megfelelő válaszokkal szolgálni. Hamar bízok és hamar fáj.
Én vagyok az aki alkalmazkodik, aki harcol. De nem akarok, feladni vágyom. Nem akarok harcolni semmiért, én akarok lenni a csendes, aki csak ül és vár és néz és szemlél, na meg rajzol. Nem akarom, hogy megérintsen, hogy hozzám érjen, vagy hogy megöleljen. Nem akarok már semmit sem. Túl kell élnem azt is, amit nem lehet.
Az öngyilkosság olyan gondolat, ami befészkeli magát az ember fejébe, majd felteszi a szokásos kérdéseket, hogy van-e miért maradni és tovább csinálni. Folyamatos köröket futok saját magammal és nem nem azért, hogy bárkit is zsaroljak vele. Csak már annyira elegem van...
Kell egy álom, fogd meg jól, ahogy Lin mondaná. Képzeld magad oda, Szöulba, az emberek közé, érzékeld a hangokat, az embereket, érzékeld azt, hogy nem lök ki magából a város, mi több befogad,megölel.
Nem adhatom fel. Bármennyire is sok, és bármennyire is fáj. Másoknak erről fogalma sincs, mert miért is lenne? És nem csak irónia, hanem mert tényleg nincs tudatukban...
Annyiszor mondtam már ezt, hogy az emberek nem törődnek másokkal, csakis magukkal. Annyiszor estem ezzel pofára, de tényleg mindig megfogadtam és még mindig itt tartok, basszameg.
A zene, az írás, a rajz most segít. Nem akarom, hogy csak egy depressziós, 'hozzádjobbvaló' lány legyek az emberek száján. Kinek feleljek meg? Senkinek.
Nem reagálok vissza a levélre, nincs erőm. Amit írnék, felesleges lenne, úgysem értenék meg, úgysem értelmezné...
Már minden mindegy alapon, kiülök az erkélyre, hozom a maradék bort és imádkozom egyet. Miért?
Miért legyek jobb? Miért?

everybody has a cross.

Magyar idő szerint mindössze 5.45 van. Rég keltem ilyen korán.
Tegnap este megváltozott bennem valami. Önkívületben sírtam a fürdőkádban és szerettem volna igazán hinni abban, hogy Isten létezik és mindenkire vigyáz. Hogy ő nem csak egy misztikum, egy vallási szimbólum, hanem létezik és erőt ad mindenkinek akinek szüksége van rá. Elveszettnek éreztem magam, és borzasztóan egyedül. Mama borzalmasan volt.
20 évesen a legtöbb ember már átesik valakije halálán, de ott vannak jobb esetben a rokonok, akik átsegítik ezen, sokszor a szülők maguk az elsődleges támogatók. De én? Én mindig a speciális esetbe tartoztam. Nem bírok megbirkózni a halál gondolatával, nem tudom elfogadni azt, hogy az emberek egyik napról a másikra elmennek és sosem jönnek vissza többé. Számomra ez olyan mumus,ami borzasztóan rémisztő, egyben fájdalmas is. Félelmet érzek, mert egyedül birkózom meg mama betegségével, én látom őt szenvedni. Nem hiszem, hogy feltétlen ezt kellene átélnem, főleg egyedül. Mert támogatás...nos az nincs.
Tegnap olyan erősen hittem, mint még sosem. Szerintem eljött az ideje, hogy templomba járjak. Szükségem van valamire, ami egyben tart, mielőtt még végleg széthullanék. Buddha egy életfilozófia. Nem ad kellő mennyiségű erőt, vagy hitet, amennyire nekem szükségem lenne, így hát be kellett látnom, hogy Isten még mindig felette áll, bármennyire is azt mondják, Buddha Isten reinkarnációja. Legalábbis az egyik a sok közül.
Kicsi koromban sem erőltették rám a vallást, de megtanultam imádkozni. Szerettem is imádkozni, mert úgy éreztem, hogy az ima az, ami olyan szent és megfoghatatlan mégis eljut a címzetthez. Esténként csacskaságokért imádkoztam, de arra gondoltam, hogy Isten ezt is megérti. Az összes kisgyerek imáját.
Hálát érzek, és rengeteg köszönöm-öt morzsoltam el magamban már így kora reggel. Miért? Mert hűvös van végre, mert mama jobban néz ki, mert én is jól vagyok, mert a nap felkelni látszik, azért mert élünk...!

Hinni kezdtem az álmaimban. Hiszek a titokban. Egy nap, Isten segítségével el fogok jutni Szöulba.Talán ott akarok élni. Szöul az a hely, ami nagyszerűen ötvözi mindazt, ami én vagyok. A szabadságot, az erős hitet, a divatot, a pörgést,az életet magát. Szeretem nézni a fotókat, és nehezen hiszem, hogy találnék egy ugyanolyan helyet amit ennyire megszeretnék.