Mi a baj velem? Miért lett ellenem a világ, miért csapnak fel a hullámok?
Nem értem az embereket, hiába sírom ki mindkét szemem. Annyi tanáccsal látnak el engem, hogyan kéne tennem, mit kéne csinálnom, hogyan kéne viselkednem...
de egyikük sem érti az életemet, vagy ahogy mondani szokás, csak a nevemet tudják, azonkívül semmit. Olyan könnyen ítélkezünk, köztük jómagam is. Beskatulyázzuk az embereket, és nem engedjük ki őket. Ősöreg a lelkem. Bekérgesedett, lassan moha is van rajta. Túlzásnak tűnhet, de úgy érzem magam, mintha ezer évet cipelnék...ezer év fájdalmát, gondolatait, boldogságát, pillanatait.
Szeretnék kitörni ebből, szeretném ha ez elmúlna, mert ez borzalmas.
Úgy érzem, felnyílik a szemem és bántja a fény.Anyámra vágyom,hogy átöleljen, hogy bár sírok, de megnyugtasson. A békére vágyom.
Rossz helyre születtem, és talán rossz időben is. Nem az én utamat járom, csapódom embertől emberig, a tömeg csak jön velem szembe, mint egy áradat és szükségem van arra, hogy valaki egyetlen ember... de valaki megtámasszon addig, ameddig magamhoz nem térek ebből a kábulatból.
Sosem viseltem el, ha beleszólnak az életembe. Talán ez ilyen berögződés, hogy mikor kellett volna, senkim sem volt igazán, akkor is csak csapódtam össze-vissza. Elveszett báránya Istennek. Összecsődíthetem az összes ismerősömet, hogy hallgassák meg a panaszaimat, talán egy sem fog nekem megfelelő válaszokkal szolgálni. Hamar bízok és hamar fáj.
Én vagyok az aki alkalmazkodik, aki harcol. De nem akarok, feladni vágyom. Nem akarok harcolni semmiért, én akarok lenni a csendes, aki csak ül és vár és néz és szemlél, na meg rajzol. Nem akarom, hogy megérintsen, hogy hozzám érjen, vagy hogy megöleljen. Nem akarok már semmit sem. Túl kell élnem azt is, amit nem lehet.
Az öngyilkosság olyan gondolat, ami befészkeli magát az ember fejébe, majd felteszi a szokásos kérdéseket, hogy van-e miért maradni és tovább csinálni. Folyamatos köröket futok saját magammal és nem nem azért, hogy bárkit is zsaroljak vele. Csak már annyira elegem van...
Kell egy álom, fogd meg jól, ahogy Lin mondaná. Képzeld magad oda, Szöulba, az emberek közé, érzékeld a hangokat, az embereket, érzékeld azt, hogy nem lök ki magából a város, mi több befogad,megölel.
Nem adhatom fel. Bármennyire is sok, és bármennyire is fáj. Másoknak erről fogalma sincs, mert miért is lenne? És nem csak irónia, hanem mert tényleg nincs tudatukban...
Annyiszor mondtam már ezt, hogy az emberek nem törődnek másokkal, csakis magukkal. Annyiszor estem ezzel pofára, de tényleg mindig megfogadtam és még mindig itt tartok, basszameg.
A zene, az írás, a rajz most segít. Nem akarom, hogy csak egy depressziós, 'hozzádjobbvaló' lány legyek az emberek száján. Kinek feleljek meg? Senkinek.
Nem reagálok vissza a levélre, nincs erőm. Amit írnék, felesleges lenne, úgysem értenék meg, úgysem értelmezné...
Már minden mindegy alapon, kiülök az erkélyre, hozom a maradék bort és imádkozom egyet. Miért?
Miért legyek jobb? Miért?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése