Bele vagyok betegedve ebbe az állapotba. Talán még sosem volt ilyen súlyos, mert voltak ilyen időszakok az életemben,de valahogy mindig volt mellettem valaki, ha más nem, akkor ő. Most már ő sincs.Senki sincs. A szó minden értelmében egyedül vagyok és ez az, ami az őrületbe kerget. A levegőbe beszélek, mert senki sem figyel rám... kivéve a nagymamámat. De ő sajnos nem tud segíteni ezen a helyzeten, én pedig úgy érzem magam, mint aki bármelyik pillanatban öngyilkosságra adja a fejét.
Egyedül vagyok. 20 évesen itt vagyok, és igazából úgy érzem, nem itt kellene tartanom. A napjaimat itt töltöm bent, a gépem előtt, elvégzem a teendőimet, és közben valami hihetetlen erővel gyűlik fel bennem az utálat. Utálom azt, ami történik velem és egyszerűen szikrázik a dühöm.
Gyengének érzem magam.
Nem sírhatok minden este összegömbölyödve a fürdőkádban. Nagyon nehéz megtalálni a másik feled a világ másik végében. Sofia, úgy hiányzol.
Szerelmes szeretnék lenni és boldog. Nos, egyik sem vagyok, ez az igazság.
Nem tudom mikor múltak el a nagy érzések, valószínűnek tartom az első csalódások után, de így állok és azt hiszem, ez már így is fog maradni. Már nem félek kimondani itthon sem, már nem félek attól, hogy másokat megbántok. Ami volt, az elmúlt. Nem tudom, hogy örökre... de egy időre kihaltak belőlem a dolgok. Vágyom, hogy szeressenek.
Az életem nem állhat ki állandóan csakis olvasásból,írásból, zenehallgatásból, művészetből. Kellene, hogy legyen több, valami igazán plusz. Nem monoton menetre szerződtettem... élvezni akarom az életet, nem csak élni, ahogy kell, vagy ahogy megszoktam.
Belebetegszem.
Mibe?
Az életembe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése