Nincs mit mondanom. A torkomra forrt az összes létező szó. Sarokba szorítva érzem magam, mint egy rémült kismacska. Az emberek és az ő szándékaik...
Holnap jön Sofia. Hihetetlen érzés, hogy életemben elsőnek megölelhetem őt, ez reményt ad. Muszáj, hogy a dolgok sokkal jobbá váljanak, ahogy én is egy jobb emberré váljak.
Komoly szándékaim vannak, ezért lehetséges, hogy mások őrültnek neveznek. De olyan lázban égek ettől, hogy muszáj véghez vinnem a tervemet. Látom a lépéseimet és arra kérek valakit odafent, hogy segítsen, mintsem eltántorítson.
Szöul.
Az egész olyan számomra, mint a kisgyerekek számára a vidámpark, mint a kalandoroknak New York. Semmire sem vágyok jobban, már nem érdekelnek a Maldív-szigetek, és talán Los Angeles is távolodik tőlem. Közel sem olyan fontosak, mint valaha voltak. Olyan megdöbbentően egyszerű volt, hogy valahová Keletre kellene utaznom... Tokió, Japán...és végül Szöul maradt.
Mindig is gyerekes álmaim voltak, mind elhalt idővel. De ez egy olyan álom amiért foggal körömmel harcolni fogok. Ha divattervező leszek, és miért ne sikerülne az is, hiszen már csak két évem van... szóval miért ne mehetnék ki oda?
Manapság az ember bárhová eljuthat. Nincsenek határok... ha a Holdra feljutottunk, Szöul igazán kis falat.
Annyi minden kavarog a fejemben. Firkálgatok a papírra, többnyire az ő arcát, vagyis inkább csak próbálkozom. Szeretném telerakosgatni a szobámat az arcképével, Szöul látványával és némi idézet halmazzal is, hogy legyen motivációm. Nem akarom feladni... sosem adom fel!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése