Dühöt, bánatot érzek. Igazából ez tegnap este óta így van és szűnni nem akaróan dobol a mellkasomban, legszívesebben bántanám azokat akik őt bántják. Akármilyen is vagyok, mindig megvédem azt, aki hozzám tartozik, bármit is tett, bárhogyan is bánt velem, ha szeretem. És szeretem.
Nem értem ezeket az a barátságoknak titulált kihasználáson alapuló göngyölegeket.
Gyűlölöm őket. Csak azért amit tettek. Csak azért, amiért itt mindenki mindenkinek a seggét nyalja, hol őszintén, hol burkoltan. Komolyan dühöngő őrült vagyok olyankor, ha érzem, hogy bántják. És nekem! Ez a legviccesebb az egészben, már ha beszélhetünk viccről, nekem hordják el, mert szembe nem megy, mert nem tudják másként, mert ennyit érnek mindannyian és várom a percet, vagy az órát, mikor ezeket a gyökereket kitéphetem a közös talajunkból. Nincs szükségünk rá, sem neki, sem nekem. Az ő érdekei pontosan ugyanúgy az én érdekeim is. Ilyenkor tombolni tudnék, mint egy jófajta hurrikán, vagy mint egy monszun. Elmosnék mindent...
Veszettül szeretem. Erről mindig az anyatigrisek jutnak eszembe, akik testi épségüket kockáztatva védik azt, ami az övék. Én is így érzek, pontosan így, mert nem érdekel, támadjon engem, legyen ennyire senki, hogy engem támad, mert más fogást már úgysem találnak, de hogy őt...
Amikor adott, jó volt. Akkor mindannyian szerették. Most? Most pedig összegyűlnek és természetesen kibeszélik őt, kibeszélnek engem, kibeszélnek minket, és nem ez érdekel, mert ez náluk természetes, lassan ez az elfogadott, hogy így kell bárkiről is beszélni. Ordítok, komolyan ezek emberek? Ezek vesznek körül minket, ezek fertőzik meg a lelkemet, ők ültetik belém a fájdalmat...?
Kicsit szerintem azokra a szereplőkre hasonlítok a filmekben, akikbe még belevágnak egy utolsó kettőt, de megpróbál felállni és visszaütni. Bármennyire is szánalmasnak tűnök, itt a földön lent, de ne várd meg, amíg felállok...!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése