A kozmikus magány magába szippantott és benne vagyok a sűrűjébe. Keringek, érzelmek nélkül, csak egy veszett kiáltás az, amit én hallatok, de valójában senki nem figyel rám. Ez az igazság. Itt vagyok én, újra érzem azt, amit eddig száműztem, de most megint. Erősebben. Itt vagyok én, akinek kisebb gondja is nagyobb annál, mint hogy szórakozni menjek. Valahol az egész olyan rohadtul szövevényes, itt a csalódás, már nem is csalódás bennem. Inkább az, hogy aha, már megint. Semmi új, mert már nem fáj úgy, mint az első. Csak egyszerűen köszön, tessék itt vagyok. Ha itt én véleményt formálok, és utálok valakit joggal, mert a szívem összes sejtjével kilököm őt a látókörömből is, letörölném az életem faláról, két kézzel kapargatnám a nevét, nem csak övét, másét is. Miért kerültek egyáltalán bele? Szóval én itt vagyok,ezzel a mardosó gyűlölettel és emberutálattal, miközben úgy érzem, kitaszított vagyok, amiért felmerem ezt vállalni. Való igaz, nincs értelme ennek a gyűlöletnek, mert nem vezet sehová. Ők azok, akiket nem lehet csak úgy nyakuknál fogva megragadni és kidobni. Mert én elitélem és én leszarom, ha ez másoknak nem tetszik. Ez az én értékrendszerem, és az én értékrendszeremben ez egy undorító és gusztustalan dolog, pedig én aztán olyan sok mindent tolerálok. De ettől kifejezetten undorom van és undorodom attól, ahogy nekem volt valamim, valami gömbölyű és boldog dolog, valami csodálatos és jöttek ők, és maguknak akarták. Nem szakíthatom el tőlük, mert ígéretet tettem. De nekem ez nem megy, engem nem érdekel, hogy ők a "barátok".
Ez nem normális. Üvölteni tudnék, kitépni őket az Ő talajából, összegyömöszölni és kidobni. Mert nekem ez az egyetlen gyom,amit ki kell írtanom, mert különben nem lehetünk boldogok. Nem arra születtem hogy tűrjek. Főleg nem nekik. Számomra undorító férgek, betolakodók, akik csak jöttek és betörtek a világomba, holott én nem is akartam és nincs is közöm hozzájuk. Tűnjetek már el! Takarodjatok!
Vigyétek, amit hoztatok, egyétek a szennyet, mocskoljátok össze magatokat a beteg gondolataitokkal, és egyszerűen menjetek el.
De igazából valaki mást is kellene okolnom, hogy miért nem vagyok fontos. És ha az vagyok, miért nem érzem. Miért kell ezt éreznem, ezt a kozmikus magányt, hogy nekem kell egyedül megbirkóznom mindennel, ami rámszakad? Igaz, már leírtam a regényemben. Senkire sem számíthatok, mindenki csak egy múló látomás. Ő sem kivétel ez alól, függetlenül attól, hogy velem van, vagy sem.
Beleölöm magam az írásba, ismét. Megint egy terápia, hogy helyrehozzam magam. Írok és alkotok. Talán csak ez maradt meg, talán csak ez a régi és minden más változik.
Sikeres vagyok. A regényem kiadónál, hátha lesz is belőle valami könyvféle. Kiállításon vettem részt, kitették a munkáimat. 21 éves leszek, istenem, ez az én évem, mert annyi mindent értem el. Csak épp azt nem, amire égetően szükségem lenne. Boldog akarok lenni, olyan gondtalanul.
Ameddig ő el nem szakad tőlük, én is csak kornyadozom. Meglátjuk ki hervad el hamarabb: ők, vagy a szerelmünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése