only 4 hours left...

Csak négy óra, és vége 2012-nek. Mekkora rohadt fura, nem? Hihetetlen. Ez az év, mintha csak repült volna,, vitt magával és fogalmam sincs, szóval így eltelt. Annyi minden történt, hogy egy kétórás filmbe nem férne bele.
best of 2012
20 éves lettem, oh yeah. Ez a double XX dolog. Megfogadtam, hogy 2012 jobb lesz, mint 2011. És be is jött. Aztán sikeresen elvégeztem ugye az első osztályt,aztán pedig másodikos lettem. Túl lettem egy sikeres divatbemutatón, lett egy kiállításom,írtam két könyvet, jobban megkedveltem a koreai zenét, érdekelni kezdett a koreai kultúra. Elveszítettem egy legjobb barátot, de helyette találkoztam másokkal. Meggyászoltam a barátságunk végét,átértékeltem az életemet, kaptam az élettől egy két velős pofont, sírtam át éjszakákat is, de jól vagyok. Sokkal jobban, mint hittem. Szóval minden rendben lesz, és remélem, hogy 2013 még többet tud adni. Ez egy olyan érzés, mintha felfelé szaladnék egy hegyre. Nehéz lépések voltak ezek, évről -évre,de 2012ben végre megtérült az az erőfeszítés, amit az utóbbi években szenvedtem el. Végre látom, hogy történik is valami...annak ellenére, hogy sok ember borsot is tört az orrom alá. Mert miért is ne... de tanultam valamit az új évben. Tudok harcolni, akár kíméletlenül is, áttaposva másokon. Tudok könyörtelen lenni, főleg akkor ha a boldogságomról van szó. És ez az, amit a legfontosabb ezentúl.
Mindig azt vallottam, hogy a Karma elintézi azt, amit az ember véghezvitt. Biztos is voltam benne, hogy így van, mert magamon is tapasztaltam és másokon is láttam. Nem voltam kárörvendő, csak eszembe jutott, hogy ez így volt helyes. De arra is rájöttem,hogy a legtöbb ember aki hátbatámad majd, olyan lesz, akiről sosem hinnéd el és nem is feltételeznéd ezt. Én már nem várok arra, hogy a karma bevégezze. Inkább elősegítem a munkáját.
2013, várlak.

what is right...?

Hazudnék, ha azt mondanám, már nem gondolok rád. Mindennap a fejemben vagy... de ez sem segít. Ha lemegyek a boltba, látlak, ahogy az egyik ház előtt álltál régen, látlak, a házunk előtt, látlak mindenhol, de igazából sehol sem vagy. Kurva nehéz időkön mentem keresztül, szükségem lett volna rád, de te sehol sem voltál. Már nem is leszel, emlékszel? Már nem vagyunk legjobb barátok.
Hívnálak, de tudom,felesleges. Azt mondtad, majd a huszonegyedik születésnapunkon, majd újra barátok leszünk. Mit gondolsz, van ennek így értelme? Nincs.
Ha nem szólok, ha nem írok, te nem kérdezel. Sőt, nem is létezel. Csak jössz, ha úgy érzed és felkavarsz. Már magam sem tudom, hogyan lehetne ez az egész, hogy jó legyen. Egyszerűen csak hiányoztál, szükségem lett volna rád, arra hogy kicsit gyere és elvigyél. De nem hívlak, mert nem jössz. És ha jönnél... tudom, hogy már nem lenne az igazi. Búcsút kell mondanom. Nagyon szar érzés, ezt mondhatom. Sokkal jobb volt addig, ameddig eltudtam képzelni, hogy azért nem jössz, mert nem érsz rá. Ez jó mese volt. De az igazság fájdalmasabb, ebben egyetértünk. Leírtam, kiírtam, átadtam, és vége. Mindent odaadtam neked, magamból hogy vidd el, mert inkább éljek azzal,hogy üres vagyok, ,mint hogy bennem legyen az ordító hiányod. Az, hogy voltál, de már nem vagy. Persze, azt mondtad, hogy törödsz velem. Igazán? Gondolsz még rám?
Kitudja hogy mi igaz már ebből, igaz?
Karácsony, ugye? Kedvenc ünnepünk. Hiányoztak az smsek, a névnapi köszöntések, hiányzott minden ami te vagy. De nem fogok könyörögni és futni utánad, sajnálom. Jobban szeretem a régi éned, mint a mostanit.Ez nem te vagy, ez közel sem áll ahhoz akit én szerettem.
Gyere vissza.Menj el. Gyere vissza.Menj el.
Hogy a fenébe szenvedhetek ennyire a hiányodtól, miközben belül tudom, hogy úgysem jössz vissza? A fejemben minden olyan egyszerű, és tényleges. Már nem fáj, legalábbis ott nem. Ott megbékéltem azzal, hogy te voltál és már nem vagy. De a lelkemben, elég egy szó vagy egy hangulat...máris megint ott vagy, legalábbis csak a puszta emlékképed és fáj a hiányod.
Gyere vissza... menj el!

Sinking in the ocean

Karácsony van. Furán érint ez a dolog, olyan, mint egy átlagos nap. És ez valljuk be, szar. Nagyon nem kellene így éreznem, hiszen mégiscsak karácsony. Tele van izgalommal, némi ajándékkal, sürgés-forgás, valami boldogsághormon termelő hatása is van. Elméletileg. Számomra úgy tűnik, csak arról szól, hogy fekszek a szobámban, a padlón ráadásul és a plafont elemezgetem, hogy vajon mi jöhet még. Nem bírom elviselni azt, amit most érzek. Ez nekem túl sok egyszerre. Még mindig. Pedig az évek telnek és ő biztosan nem jön vissza... de ma este nem bírok egyedül aludni. Nem bírom elfogadni azt a tényt, hogy egyedül vagyok. Hiába van párkapcsolatom, hiába vesznek körül az emberek. Persze ez azén hibám, hiszen éreznem kéne a felémrepülő szeretet-nyilakat. De ha nem,hát nem.
Anya meghalt sok sok évvel ezelőtt. De ő, sosem múlik el, nem szűnik meg, és ilyenkor méginkább fáj. Mondhatnám, hogy Karácsony tájékán állok le, mikor van időm belegondolni, hogy ő már nincs. A hétköznapokban csak sodor az élet, mennek a dolgok a maguk módja szerint, szóval érted. Nincs időm, hogy rámszakadjon a hiánya.De most, mázsás súlyúan rámszakad. Én meg hagyom, hogy eltemessen élve.
Úgy sem érti. Tudom, látom, érzem. Senki nem érti meg ezt, talán jobb is nekik. Ha megértenék, többen már máshol lennének...esetleg a bolondokházában. Gyenge fizikumú emberek vagyunk mi. Mindannyian.
Sírok, de csak halkan. Nem tehetek mást, mama odaát alszik a másik szobában. Karácsony, tessék, itt van, ez neked öröm és boldogság?
Hányingerem van attól, ami facebookon megy. Mutogassuk az ajándékokat, tegyük ki mégjobban, hogy ez a karácsony, ettől értékes az ünnep. Fantasztikus, mondhatom.Valóban erről szól.
Szóval csak a gyertya világít, halványan. A fénye belengi a lelkemet és kívánom, hogy ez a melegség, most tartson örökké. Az ígéreteket amiket kapok, hogy majd jobb lesz. Idővel. De én nem tudok várni, mert most fáj, és most akarok jobban lenni. Nem érdekel mi lesz... az érdekel, hogy mi van. Végre, ugye? Végre egy nap az életemben, mikor nem a múltammal foglalkozom, hanem azzal, amit most élek meg, és csöppet sem érdekel, hogy mi lesz majd. Ezért legalább hálás lehetek.
Szeretném ha megvigasztalnának, úgy, ahogy a lelkem vágyja ezt. Hiába... nagyon is hiába. Nem jön a megfelelő üzenet, hiába várom. Csak nézem a monitort, és rángatom a vállam. A keseredettség még inkább lehúz, és maga alá temet. Komolyan ezt érdemlem?
A "The Perks of Being Wallflower" filmben amit sikeresen megnéztem, nos találtam pár kedvemre való idézetet. Jó film, érdemes megnézni. Az ember főleg így, ugye, miért ne most nézzem meg, mikor a lelkem rottyon van, szóval elgondolkozik. Arról, hogy kit és miért szeret egyáltalán.
"Right now we are alive and in this moment I swear we are infinite."We accept the love we think we deserve...!

Stop the clocks

Állíts meg az időt, kérlek. Jó lenne, mert most jó. Érzem, ahogy a levegő ki-be áramlik a tüdőmbe, ahogy a hideg belemar fagyott kezembe, ahogy a vér beleszáguldozik az ereimbe, vörösre festi megfagyott kezeimet. Kellemetlen érzés, fájdalmas, de egy jel, hogy élek, és minden rendben van velem. De vajon tényleg így van?
Ma van a világvége, elméletileg. Gyakorlatban, pedig arra utasítom magamat, hogy viselkedjek is úgy. Itt van egy zárópont, egy vég, ami után jó lenne többet nem nézni hátra, legalábbis csak a jókra emlékezni. A szépre, arra,amire valóban érdemes. Hirtelen összezúzottnak érzem magam, és érzem a bizalmatlanságot. Elvette a fél életemet, az, hogy csalódtam másokban. Nem úgy, ahogy szokás. Valahogy mélyebben. És ezek a felszíni sérülések lassan olyan szokásokká nőtték ki magukat, hogy nem bízok senkiben. Eddig bíztam, olyan szinten, amilyet mások nem tudtak értékelni és visszaéltek vele. Nem vagyok normális, de azt hiszem, ez nem az én saram. Én már megtanultam szeretni magam, és azt, amilyen vagyok. Tudok a hibáimról, és nem takargatom őket, felvállalom. Bocsánatot is tudok kérni, mert érzem, ha valami másnak tud fájni. De valami rég elromlott itt bent, és ez menthetetlen. Tök mindegy, hányszor kezdem újra az életemet.
Egyszerű, életszerű dolgokra vágyom: legfőképp barátokra, akik nem hagynak el, nem vernek át, nem másítják meg a gondolataikat napok múltán, és egyszerűen igazi barátok maradnak az elejétől a végéig. Egy jó párkapcsolatra vágyom, ahol tudunk építeni egymásra, szintet ugrani és mindent megbeszélni. Egy békés boldog családra. Egészségre. Békére.
Siker az megvan, mert megteremtettem magamnak. Ha erről van szó, keresem a kapcsolatokat, építem a világomat, mint egy jó üzletasszony. Valahol azért büszke vagyok magamra,mert elértem ezeket. Megírtam a sokadik regényemet, de ez az egy már akiadónál van elbírálásra várva. Érzem, hogy sikerülni fog. Sikerülnie kell, mert akarom, ahogy kevés dolgot akartam az életemben. A rajz jól megy, a kreatívitás szárnyaltat.
Három méterrel a felhők felett.
****
Nem hiszek bennük. Olyan sok embert kérdőjelezek meg, hogy már lassan én magam is halványodok. Vagy lehet, hogy épp nem. Én nem halványodok, én vagyok az erős felkiáltó jel, a hitetlen. A lázadó, aki bennem él. És már nem bánok semmit, minden jól történt, ahogy történt. Az összes könnyem megfelelő időben hullott és egyiket sem szégyellem már. Jól vagyok én így, csak kérlek... szeress.
Ha szeretni akarsz, tedd meg erődön felül, mert szükségem van erre. Ne hagyj el, ne bánts meg, ne tégy olyat, ami sebet okozhat. Ezek annyira alap dolgok, ugye? Akkor tudatosan figyelj rájuk. Hogy még véletlen se...

Con Las Ganas

A kozmikus magány magába szippantott és benne vagyok a sűrűjébe. Keringek, érzelmek nélkül, csak egy veszett kiáltás az, amit én hallatok, de valójában senki nem figyel rám. Ez az igazság. Itt vagyok én, újra érzem azt, amit eddig száműztem, de most megint. Erősebben. Itt vagyok én, akinek kisebb gondja is nagyobb annál, mint hogy szórakozni menjek. Valahol az egész olyan rohadtul szövevényes, itt a csalódás, már nem is csalódás bennem. Inkább az, hogy aha, már megint. Semmi új, mert már nem fáj úgy, mint az első. Csak egyszerűen köszön, tessék itt vagyok. Ha itt én véleményt formálok, és utálok valakit joggal, mert a szívem összes sejtjével kilököm őt a látókörömből is, letörölném az életem faláról, két kézzel kapargatnám a nevét, nem csak övét, másét is. Miért kerültek egyáltalán bele? Szóval én itt vagyok,ezzel a mardosó gyűlölettel és emberutálattal, miközben úgy érzem, kitaszított vagyok, amiért felmerem ezt vállalni. Való igaz, nincs értelme ennek a gyűlöletnek, mert nem vezet sehová. Ők azok, akiket nem lehet csak úgy nyakuknál fogva megragadni és kidobni. Mert én elitélem és én leszarom, ha ez másoknak nem tetszik. Ez az én értékrendszerem, és az én értékrendszeremben ez egy undorító és gusztustalan dolog, pedig én aztán olyan sok mindent tolerálok. De ettől kifejezetten undorom van és undorodom attól, ahogy nekem volt valamim, valami gömbölyű és boldog dolog, valami csodálatos és jöttek ők, és maguknak akarták. Nem szakíthatom el tőlük, mert ígéretet tettem. De nekem ez nem megy, engem nem érdekel, hogy ők a "barátok".
Ez nem normális. Üvölteni tudnék, kitépni őket az Ő talajából, összegyömöszölni és kidobni. Mert nekem ez az egyetlen gyom,amit ki kell írtanom, mert különben nem lehetünk boldogok. Nem arra születtem hogy tűrjek. Főleg nem nekik. Számomra undorító férgek, betolakodók, akik csak jöttek és betörtek a világomba, holott én nem is akartam és nincs is közöm hozzájuk. Tűnjetek már el! Takarodjatok!
Vigyétek, amit hoztatok, egyétek a szennyet, mocskoljátok össze magatokat a beteg gondolataitokkal, és egyszerűen menjetek el.
De igazából valaki mást is kellene okolnom, hogy miért nem vagyok fontos. És ha az vagyok, miért nem érzem. Miért kell ezt éreznem, ezt a kozmikus magányt, hogy nekem kell egyedül megbirkóznom mindennel, ami rámszakad? Igaz, már leírtam a regényemben. Senkire sem számíthatok, mindenki csak egy múló látomás. Ő sem kivétel ez alól, függetlenül attól, hogy velem van, vagy sem.
Beleölöm magam az írásba, ismét. Megint egy terápia, hogy helyrehozzam magam. Írok és alkotok. Talán csak ez maradt meg, talán csak ez a régi és minden más változik.
Sikeres vagyok. A regényem kiadónál, hátha lesz is belőle valami könyvféle. Kiállításon vettem részt, kitették a munkáimat. 21 éves leszek, istenem, ez az én évem, mert annyi mindent értem el. Csak épp azt nem, amire égetően szükségem lenne. Boldog akarok lenni, olyan gondtalanul.
Ameddig ő el nem szakad tőlük, én is csak kornyadozom. Meglátjuk ki hervad el hamarabb: ők, vagy a szerelmünk.