It's over baby...

Hát eljött. 2012.augusztus 9-dike van.
Ahhoz képest, ahonnan elindultunk... ez maga a fertő, a borzadály. A legalja az eseményeknek. Nem hittem volna, hogy idáig jutunk el, mert ez az egész olyan volt, mint egy mese. Mese arról, ami nem létezik.
 Mi van a dolgok mögött? Két év és nyolc hónap kellett kiseperni a polcokat. Ezt nevezem. Hazugság volt az egész, egy szépen összemázolt hazugság.
Nem tudom feldolgozni amit mondott nekem. A fejembe fog keringeni, mint egy szatellit, és sugározni fogja az adást újra és újra. Összetört, apró darabokra. Az utolsó pofon -mondanám. A legvégső, ami után már nincs és nem is lesz többé te meg én.
Megmutatta az igazi oldalát, azt amit rejtegetett előlem. Én hülye...
Arra gondolok, hogyan alakulhatott ez így. Mi az, hogy hálátlan vagyok? Nem, nem másítottam meg a szavait, ide vezet az egész mondanivalója. Többet várt volna tőlem, többet lelkileg... vagy, hogy  sajnál, amiért nincsenek barátaim és nem akart cserbenhagyni. Megtette, cserben hagyott. Nem egyszer.
A gyűlölet amit érzek, nem is arra irányul, amit tett. Hanem úgy az egészre, hogy bedőltem ennek. Nem akarom látni, sem érezni, se fogni, se tapintani. Szeretném, ha vége lenne, és lezárhatnám, eldobhatnám, nem is tudom. Csak ne keljen még egyszer. Megtapasztaltam, és köszönöm, de nem kell.
Nehéz elengedni, de főleg azt, amit melléképzeltem. Nem őt szerettem ezek szerint, csak azt a srácot, akit elképzeltem, akit ráhúztam. Rémálom ez a mai nap.
Minden vég valami új kezdete. De most, soha többé nem akarom,hogy én meg ő. Becsapva, összetörve érzem magam. Idő kell. Rengeteg idő.
Fel sem fogtam, hogyan tehette ezt velem,hogyan mondhatta ezt. Akit elméletileg szeret. Ha szeretünk valakit nem bántjuk...és nem így beszélünk. Elég volt, tényleg.
2 év 8 hónap. Ég veled.

of all days.

Bele vagyok betegedve ebbe az állapotba. Talán még sosem volt ilyen súlyos, mert voltak ilyen időszakok az életemben,de valahogy mindig volt mellettem valaki, ha más nem, akkor ő. Most már ő sincs.Senki sincs. A szó minden értelmében egyedül vagyok és ez az, ami az őrületbe kerget. A levegőbe beszélek, mert senki sem figyel rám... kivéve a nagymamámat. De ő sajnos nem tud segíteni ezen a helyzeten, én pedig úgy érzem magam, mint aki bármelyik pillanatban öngyilkosságra adja a fejét.
Egyedül vagyok. 20 évesen itt vagyok, és igazából úgy érzem, nem itt kellene tartanom. A napjaimat itt töltöm bent, a gépem előtt, elvégzem a teendőimet, és közben valami hihetetlen erővel gyűlik fel bennem az utálat. Utálom azt, ami történik velem és egyszerűen szikrázik a dühöm.
Gyengének érzem magam.
Nem sírhatok minden este összegömbölyödve a fürdőkádban. Nagyon nehéz megtalálni a másik feled a világ másik végében. Sofia, úgy hiányzol.
Szerelmes szeretnék lenni és boldog. Nos, egyik sem vagyok, ez az igazság.
Nem tudom mikor múltak el a nagy érzések, valószínűnek tartom az első csalódások után, de így állok és azt hiszem, ez már így is fog maradni. Már nem félek kimondani itthon sem, már nem félek attól, hogy másokat megbántok. Ami volt, az elmúlt. Nem tudom, hogy örökre... de egy időre kihaltak belőlem a dolgok. Vágyom, hogy szeressenek.
Az életem nem állhat ki állandóan csakis olvasásból,írásból, zenehallgatásból, művészetből. Kellene, hogy legyen több, valami igazán plusz. Nem monoton menetre szerződtettem... élvezni akarom az életet, nem csak élni, ahogy kell, vagy ahogy megszoktam.
Belebetegszem.
Mibe?
Az életembe.

Take it Slow

Eltelik lassan a nyár. 2012 nyara. Milyen furcsa... még csak most kezdődött!
Sofia egyhetes nyaralása ráébresztett nagyon sok dologra. Többek között arra, hogy mennyire hiányzott nekem az, hogy megölelhessem őt. A legjobb pillanataink olyanok voltak, mintha már egyszer megtörténtek volna: természetes volt minden.
Este ültünk az ágyán, bort ittunk és azt mondtuk ez az, ami kimaradt az életünkből. Éjszaka sétáltunk, beszélgettünk, hajnalig fent maradtunk. A legjobb barátom.
És bár én vagyok az idősebb, mindig is rá néztem fel. Olyan jó volt készülődni, látni ahogy sminkelünk mindketten, ránevetni a másikra és egyszerűen betöltötte azt  az űrt, amit éreztem. Sosem volt ilyen barátnőm. Sosem volt esélyem arra, hogy valaki kitartson mellettem az évek során, igazán. Na jó, hazudok, egyetlen személy tartott ki mellettem, de ő hímnemű. Vele valahogy nem tudtam sminkelni, buliba igyekezni :) A barátnőim többsége illanó-szépséggel rendelkezett/ rendelkezik.
Azt kell mondanom, hogy mindenki csak egy idő után ragaszkodik, és ez az idő, miután én már nem vagy nem annyira. Mikor én ragaszkodom, akkor azt kell, hogy mondjam elég erős érzés. Visszatekintve sokszor alázkodtam meg másoknak, mert szeretetre vágytam. A legrosszabb az, hogy rá kellett jönnöm, hogy ők fele annyira se ragaszkodnak hozzám, vagy kedvelnek engem, ahogy én őket.
Mindig is vágytam egy legjobb barátnőre. Eleinte hónapokként cserélődtek, csapódtam hozzájuk, majd tovább léptem. Borzasztóan vágytam valakire... de most már világos a válasz. Szerettem volna csajos programokat, szerettem volna elmenni vásárolni, nevetni, fiúkat nézni, beszélni olyan banális dolgokról, mint a sorozatok extrém szexis pasijai, vagy éppen mittudom én... de igen, rá kellett jönnöm, hogy hiába keresem ezeket a személyeket, nem léteznek számomra. Talán az is közrejátszik, hogy túl komoly vagyok, vagy az, hogy én nem élek korlátlanságban, ahogy a többiek. Mások bele se tudnak gondolni, milyen megrögzött szabályok kötnek engem. Végül is, már nem érdekel. 20 évet leéltem így, így nőttem fel, és nem bánom. " Miért nem maradsz még fent? Miért nem jössz el velem? Miért miért miért?" Ezektől a kérdésektől másztam sokszor a falra. Miét nem lehet megérteni ezt, hogy nekem ez az életem? Hogy én igenis gondoskodom valakiről, akit a nagymamámnak hívnak. Miért ennyire lehetetlen elképzelni? Azért mert az ő életük csupa móka-meg-kacagás.Erős túlzással, mindenhol van szennyes. De megvolt a szabadságuk. Az, hogy bármikor-bármerre-bárkivel. Nekem nem, na és?
Sofia mindent megértett velem kapcsolatban, az első pillanattól fogva. Talán azért, mert  az édesanyja annyit mesélt az én édesanyámról és az életünkről. Olyan természetesen fogadott mindent, pontosan tudta, hogy mennyire más életem van az ő életéhez képest, de egy percig sem volt feszültség közöttünk emiatt. Pontosan tudta, hogy meg kell kérdeznünk, hogy mi- meddig- hogy. A legjobb barátnőm, és nem érdekel a távolság, az az óriási távolság ami kettőnk között feszül. Nem könnyű így élni, nem könnyű velem sem élni, de ő... csodálatos volt. Mindenhogy csodálatosan viselkedett.
Mellette azt kell hogy mondjam, egyetlen hét alatt átéltem azt, amire egész életemben vágytam.

Máskülönben semmi sem oké az életemmel. A kapcsolatom olyan, hogy szinte nincs is. De eljutottam arra a pontra, hogy erős vagyok, hogy már nem érdekel, hogy alakul az egész. Boldog szeretnék lenni, és ennek mindig is megvolt az ára. Nos, 2012 úgy tűnik egy felgyorsult szelektivitással járó év. Azok, akiknek nem kellettem, kihullanak szép sorban, megtisztul az életem. Változatosság, sok új fordulat, és főként önmagamra koncentrálok végre többet. Mindig mások voltak az elsők az életemben : mások szenvedései, mások problémái, én akartam lenni számukra a megváltó azt hiszem. Mindig segíteni akartam, ott lenni velük, mindig felajánlottam önmagam, hogy mellettük lehessek mikor számukra nehéz. Mit kaptam vissza? Azt hiszem kevesebbet, lényegesebben.Nem, nem vagyok hálátlan és nem érzem magam úgy, hogy túl sokat vártam. Várjunk... de, túl sokat vártam tőlük. Ameddig nekem ők voltak a fontos "megoldandó problémák" addig én számukra, csak egy ... nem akarom tudni mi voltam.