Csak a madarak.Jó lenne, ha egy napra madár lehetnék,talán fecske. Szabadon szállni, majd visszatalálni a fészkemhez, a páromhoz, a parányi légvágta életemhez.
Így most csak egy az enyém: az örökös aggódás a holnapért.
Mama rosszul van, nagyon rosszul. Nem tudom, már zavarosak a gondolataim...
néha azt kívánom ne szenvedjen tovább, sokat megélt, elveszített pár fontos embert az életében, megtett értem mindent, amit megtehetett. Néha pedig azt, hogy még éljen 100 évig, mert nélküle igazán anyátlan vagyok. Nincs köztünk 'szeretlek' vagy 'hiányoztál' szó, nincs ölelés, de van valami pókháló finomságú kötödés, ami elbír oly sok vitát, veszekedést és nem szakad el. Nem is fog,
Most alszik,szerencsére. Néha a rettegés engem is a hatalmába kerít, sírnék, ahogy kiskoromban tettem, de a sírás már akkor sem segített, pedig erősen hittem benne. Imádkozom,ha szükségét érzem. Erősen hiszek.
Nem tudom a holnapot és a bizonytalanság örökké a markába zár. Néha irigyeltem azokat a lányokat/fiúkat akiknek könnyű életük van, van anya,apa,tesó,nagytesó boldogság,széplakás,szépjövő,szépkarácsony,szépruha. Mostanában csak megvetést érzek a világ ellen, mert annyira kitaszítottnak érzem magam a többi 'tökéletes' egyed között, hogy kedvem lenne felvenni egy 'too rare to live, too weird to die' feliratú pólót. Nem vagyok androgün szépségű, nincsenek különleges szuperképességeim, de mégis...Néha széjjelnézek és kedvem van ordítani. Nem vagyok idevaló.
Elutazni Svédországba, majd Tokióba, utána pedig Los Angeles. Világot járni és lehet, hogy mire visszatérnék, másként látnék. De nem, leragadtam itt, a talaj nem engedi el a gyökereimet, én pedig nem vésem le a saját gyökeremet ásóval. Az mégis csak árulás.
Könnyeim nincsenek,csak cinizmus meg irónia. Fohászok. Legépelt kétségbeesés.
Valaki,hahó ott fent, segítenél?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése