Borzalmas keserűség, holott boldogság volt. Nagy nagy fényes boldogság, elégedettség. Mindig lesz valaki, aki jön és fekete szuronyt márt a fényességre.
Látok más családokat, látok más indokokat és látom az enyémeket. Mindkettő borzalmas. Ünneprontó. Bosszús.
Divatbemutatón voltam, modell voltam, elégedett voltam. Én én voltam.
Elégedetten, kissé flegmán vonultam ki a színpadra mutatva a világnak, hogy nesze ez vagyok én, igen ez az!
Volt 15 perc hírnevem, ki ne vágyna erre? Csak egy kicsi szelete a habos-babos álomnak.
Aztán jött a valóság, száguldozott felém, mint egy roncsautó. Olyan jó volt boldognak lenni, nyugodt légkörben enni, beszélgetni, egyszerűen csak nem otthon lenni...nem érezni azt a kongó ürességet.
Mára igazán elfelejtettem őt. Csak mikor már hazaértem akkor jutott eszembe, hogy régebben úgy volt, hogy ő is ott lesz és büszke lesz rám majd. Aztán mégsem.
És mikor végigsétáltam a kifutón arra gondoltam, hogy felnőtt vagyok, hogy igazán felnőtt és szabad. Sosem volt olyan üres a fejem, mint akkor. Csak mentem, talán kicsit üveges is volt a szemem, de belül égtem, szinte lángoltam.
Most meg itt ülök a fotelemben, elkeseredetten, csalódottan, a világgal szemben majdhogynem egyedül.
Nem lehetek mindig én a hibás, bárhogy szeretnék ezt rám kenni. Nem vagyok hibás, nem én vagyok akiért imádkozni kell. Felégetnék minden hidat magam mögött és elszöknék Svédországba. Nem akarok üresen kongani, nem akarok csak fájdalmat és szenvedést érezni olyan dolgokért... nekem nem itt a helyem vagy nem így kellene élnem.
-Miért jöttél vissza? (...)
-Talán hiányoztál.
-El kellett rohannod ahhoz, hogy erre rájöjj?
-Reméltem, hogy a dolgok megváltoznak, ha elmegyek.
-Semmi sem változott. Mit keresel itt?
-Jobban szeretem, ha itt hiányzol nekem, mint másutt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése