Őrült dühöt érzek, mindent felemészt bennem. Ez beteges, és nem jó. Tudom. De egyszerűen nem értem, hogy tudok ennyire utálni és gyűlölni valakit akit egykoron szerettem, ágyamba kívántam. Hányok magamtól. De komolyan.
Azt akarom, hogy tűnjön el és már nem érdekel, ha lesz valaki mása. Legyen, csak engem ne bántson többé, ne ragaszkodjon, ne rúgjon belém újra és újra. Bár ezt annak tudom be, hogy gyerek. Kénytelen gyerekfejjel, önzően gondolkozni, mert máshogy nem tud és nem is akar. Változni meg végképp nem. Annyira gyűlölöm, hogy megtudnám ütni. Nem éreztem így sosem, most pedig mégis. Irritál. Sehová nem kívánom már, egyszerűen szűnne meg a kapcsolat köztünk. Most téptem széjjel a képeket, mert bár már rég a fiók mélyén voltak, egyszerűen meghaltam a tudattól, hogy közöm volt hozzá, hogy komolyan végigcsináltam úgy, hogy ezt kaptam. Ordítanék vele, ahogy csak tudok, kicsinálnám őt idegileg, úgy ahogy ő tette velem. Minden bosszú a fejemben van, minden átkozott mondata, amitől legszívesebben ütnék. Mentálisan majd fizikálisan. Fájjon, égjen, nyomorodjon meg tőle, ahogy én is voltam. Fogalma sincs rólam, mert nem is akar tudni...!
Boldog akarok lenni és ebbe is beleőrülök. Keresni a boldogságot, miközben a világ mellettem boldog. Szintén hányok ettől, nem bírom elviselni mások boldogságát, nem bírom hallgatni a tanácsadásokat, csak arra van szükségem, hogy szeressenek, egyszerűen! Semmi sallang, semmi más. Csak szeress és kész. Ne kérdezz, ne mondj semmit, ölelj meg, mond azt, hogy szeretsz és becsülsz, nem bántasz és itt ki is merült a dolog. Legyél barát, vagy legyél több. Nem bánom, csak törnék ki ebből a körből. Mérgeznek az emberek, az ilyenfélék. Ő meg a bátyja megmérgeznek, beteggé tesznek. Rám aggatják mentális bajaikat, és engem bombáznak tanácsokkal, ostobaságokkal. Miért nem tudok egyszerűen nevetni rajtuk? Miért nem? Telibe, hangosan, és azt mondani sajnálom. Őket. meg Magamat is egy kicsit. Nem létesíthetek átnevelő tábort, pedig annyira kellene. Annyira rohadtul szükségem lenne rá, hogy egypár embert oda bedugjak. De miért vagyok ilyen hülye, hogy JOBBÁ akarom tenni őket? Miért nem maradnak úgy ahogy vannak, aztán én meg megyek tovább, élek tovább, jóság van meg béke és engem hagyjanak békén. Ölelés kell, boldogság.
Írhatok, ordíthatok, beszélhetek és papolhatok. Egyre megy : fülbe be, fülből ki. Nem érti. Nem akarja. Én meg őt nem értem, hogy lehet valaki ilyen?
A legfőbb kérdés, hogy szerethettem? Hogy bírtam ezt ki? Megöl, kicsinál, másra vágyom.
Lehunyom a szemem és arra vágyom, legyen vége. Hagyjon békén, mert normális úgysem lesz. Nem lesz tartósan jó fej, kedves és szerethető.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése