Tegnap este megváltozott bennem valami. Önkívületben sírtam a fürdőkádban és szerettem volna igazán hinni abban, hogy Isten létezik és mindenkire vigyáz. Hogy ő nem csak egy misztikum, egy vallási szimbólum, hanem létezik és erőt ad mindenkinek akinek szüksége van rá. Elveszettnek éreztem magam, és borzasztóan egyedül. Mama borzalmasan volt.
20 évesen a legtöbb ember már átesik valakije halálán, de ott vannak jobb esetben a rokonok, akik átsegítik ezen, sokszor a szülők maguk az elsődleges támogatók. De én? Én mindig a speciális esetbe tartoztam. Nem bírok megbirkózni a halál gondolatával, nem tudom elfogadni azt, hogy az emberek egyik napról a másikra elmennek és sosem jönnek vissza többé. Számomra ez olyan mumus,ami borzasztóan rémisztő, egyben fájdalmas is. Félelmet érzek, mert egyedül birkózom meg mama betegségével, én látom őt szenvedni. Nem hiszem, hogy feltétlen ezt kellene átélnem, főleg egyedül. Mert támogatás...nos az nincs.
Tegnap olyan erősen hittem, mint még sosem. Szerintem eljött az ideje, hogy templomba járjak. Szükségem van valamire, ami egyben tart, mielőtt még végleg széthullanék. Buddha egy életfilozófia. Nem ad kellő mennyiségű erőt, vagy hitet, amennyire nekem szükségem lenne, így hát be kellett látnom, hogy Isten még mindig felette áll, bármennyire is azt mondják, Buddha Isten reinkarnációja. Legalábbis az egyik a sok közül.
Kicsi koromban sem erőltették rám a vallást, de megtanultam imádkozni. Szerettem is imádkozni, mert úgy éreztem, hogy az ima az, ami olyan szent és megfoghatatlan mégis eljut a címzetthez. Esténként csacskaságokért imádkoztam, de arra gondoltam, hogy Isten ezt is megérti. Az összes kisgyerek imáját.
Hálát érzek, és rengeteg köszönöm-öt morzsoltam el magamban már így kora reggel. Miért? Mert hűvös van végre, mert mama jobban néz ki, mert én is jól vagyok, mert a nap felkelni látszik, azért mert élünk...!
Hinni kezdtem az álmaimban. Hiszek a titokban. Egy nap, Isten segítségével el fogok jutni Szöulba.Talán ott akarok élni. Szöul az a hely, ami nagyszerűen ötvözi mindazt, ami én vagyok. A szabadságot, az erős hitet, a divatot, a pörgést,az életet magát. Szeretem nézni a fotókat, és nehezen hiszem, hogy találnék egy ugyanolyan helyet amit ennyire megszeretnék.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése