Karácsony van. Furán érint ez a dolog, olyan, mint egy átlagos nap. És ez valljuk be, szar. Nagyon nem kellene így éreznem, hiszen mégiscsak karácsony. Tele van izgalommal, némi ajándékkal, sürgés-forgás, valami boldogsághormon termelő hatása is van. Elméletileg. Számomra úgy tűnik, csak arról szól, hogy fekszek a szobámban, a padlón ráadásul és a plafont elemezgetem, hogy vajon mi jöhet még. Nem bírom elviselni azt, amit most érzek. Ez nekem túl sok egyszerre. Még mindig. Pedig az évek telnek és ő biztosan nem jön vissza... de ma este nem bírok egyedül aludni. Nem bírom elfogadni azt a tényt, hogy egyedül vagyok. Hiába van párkapcsolatom, hiába vesznek körül az emberek. Persze ez azén hibám, hiszen éreznem kéne a felémrepülő szeretet-nyilakat. De ha nem,hát nem.
Anya meghalt sok sok évvel ezelőtt. De ő, sosem múlik el, nem szűnik meg, és ilyenkor méginkább fáj. Mondhatnám, hogy Karácsony tájékán állok le, mikor van időm belegondolni, hogy ő már nincs. A hétköznapokban csak sodor az élet, mennek a dolgok a maguk módja szerint, szóval érted. Nincs időm, hogy rámszakadjon a hiánya.De most, mázsás súlyúan rámszakad. Én meg hagyom, hogy eltemessen élve.
Úgy sem érti. Tudom, látom, érzem. Senki nem érti meg ezt, talán jobb is nekik. Ha megértenék, többen már máshol lennének...esetleg a bolondokházában. Gyenge fizikumú emberek vagyunk mi. Mindannyian.
Sírok, de csak halkan. Nem tehetek mást, mama odaát alszik a másik szobában. Karácsony, tessék, itt van, ez neked öröm és boldogság?
Hányingerem van attól, ami facebookon megy. Mutogassuk az ajándékokat, tegyük ki mégjobban, hogy ez a karácsony, ettől értékes az ünnep. Fantasztikus, mondhatom.Valóban erről szól.
Szóval csak a gyertya világít, halványan. A fénye belengi a lelkemet és kívánom, hogy ez a melegség, most tartson örökké. Az ígéreteket amiket kapok, hogy majd jobb lesz. Idővel. De én nem tudok várni, mert most fáj, és most akarok jobban lenni. Nem érdekel mi lesz... az érdekel, hogy mi van. Végre, ugye? Végre egy nap az életemben, mikor nem a múltammal foglalkozom, hanem azzal, amit most élek meg, és csöppet sem érdekel, hogy mi lesz majd. Ezért legalább hálás lehetek.
Szeretném ha megvigasztalnának, úgy, ahogy a lelkem vágyja ezt. Hiába... nagyon is hiába. Nem jön a megfelelő üzenet, hiába várom. Csak nézem a monitort, és rángatom a vállam. A keseredettség még inkább lehúz, és maga alá temet. Komolyan ezt érdemlem?
A "The Perks of Being Wallflower" filmben amit sikeresen megnéztem, nos találtam pár kedvemre való idézetet. Jó film, érdemes megnézni. Az ember főleg így, ugye, miért ne most nézzem meg, mikor a lelkem rottyon van, szóval elgondolkozik. Arról, hogy kit és miért szeret egyáltalán.
"Right now we are alive and in this moment I swear we are infinite."We accept the love we think we deserve...!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése