Winter,please freeze my heart gently.

 Csak boldog akartam lenni. Tényleg, nem vágytam többre. A gyűlöletem alábbhagyott, szépen lassan csendesült, akár egy nyári eső. Jó volt így, megvoltam. De úgy tűnik, hogy az élet azért állít elém akadályokat, hogy megküzdhessek velük. Nagyon lent vagyok, lentebb, mint hittem. Nagyon megviselt ez az egész. Az, akikben egykor bíztam, miért tettem? Csakis hibáztatni tudom magam. Miért voltam olyan eszeveszett naiv, és adtam nekik a bizalmat?
A vita egészen eldurvult, mondhatom, már véresen komoly. Azt szeretném, hogy vége legyen, mert már előre megmondtam, már abban a pillanatban, hogy ez nem hagy alább, ameddig valakinek baja nem lesz. És így is van. Szívjuk egymás vérét, belevágunk a másik húsába, vájkálunk benne és sóval hintjük. Én azért harcolok, hogy vége legyen, hogy győzzek. De már győztem, már nincs miért tovább csinálnom. Kimerültem, hagyjanak békén engem és az életemet, azt, amit szeretek. Hagyják békén őt, ne próbálják folyamatosan ellenem hangolni. Miért kell ezeket a köröket évek óta futni? Mire való ez?
Azt mondják őrült vagyok. Azt mondják, hogy beteg. Hogy Ő nem érdemel meg engem, jobbat érdemel. Hogy őt sajnálják,miattam. Gyűlölöm őket és egyúttal magam is. Gyűlölöm, mert ők csak egy apró pontok az én életemben, de gyűlölöm őket, mert hatalmassá akarnak nőni, engem zsugorítva össze. Valóban jobbat érdemel? Valóban nem én vagyok az, akivel együtt kellene lennie?
Én azt akarom,hogy ennek legyen vége. Tudom, hogy mélyre ásnak majd, hogy minden szennyet ami volt is valaha az életemben, bármilyen fontosságú avagy nem, felfogják hozni. Azért, hogy bebizonyítsák neki, hogy nem vagyok szent és nem az vagyok, akinek ő hisz. Mindenáron, foggal és körömmel azon vannak, hogy bebizonyítsák. És én mit bizonyítsak be? Az ártatlanságomat, azt, hogy hogyan tudok szeretni? Komolyan?
Kicsit kezdem magam úgy érezni,mint a kedves főszereplő a perks of being wallflower-ből. Hagyd abba a sírást!
Szükségem lenne egy hétre, ameddig csak magam vagyok. Szükségem van időre, hogy helyrehozzam magam, mert egyszerűen már nem bírom ezt az egészet. Belefogok őrülni ebbe az átkozott mókuskerékbe. Meddig vannak a határaim? Meddig lehet ezt kibírni?

Bubblegumhearted bitch.

A fájdalom erősebbé tesz. Pokolian erőssé. Néha teljesen megtör, olyankor arra gondolok, hogy ez az élet, amit most élek, azért fáj, mert valamit igazán elcsesztem. Azt hiszem undorodom a legtöbb embertől és ha lehetne, eltűnnék innen. Megszüntetném a legtöbb kapcsolatomat, és kilépnék ebből a mocsokból. Megdöbbentőnek tartom, hogy az emberek mennyire arra hajtanak, hogy mások nyomorán élvezkedjenek.
A bizalom kihalt belőlem, sajnálom. Nem bízok az emberekben, mert kitudja a rejtett szándékaikat? Csak néhány tiszta embert ismerek. A legtöbb fertőzve van.
A barátod vagyok azért, hogy amit mondasz, azt később ellened fordítsam, kiszolgáltatva téged, és az összes beszélgetésünket, titkainkat annak, akinek épp esedékes azért, hogy akinél esedékes, én jobb pontot szerezzek, hogy elhigyje én jó barátja vagyok azért, mert figyelmeztetlem őt arra, amit te mondtál róla.
Mindössze azért, mert a bosszú nem halt ki az emberekből. Az előrejutás, az érzet, hogy én valamivel aládvágtam, úgy tűnik még mindig érdemesebb arra, mintsem valódi barátságokat generáljunk.
Fuck Humanity.
Sosem voltam igazán vallásos, csak csapongtam ide-oda. De valahol mélyen hiszek, és szeretem azt hinni, hogy amit mondok itt belül, az meghallgatásra lel. Tegnap este kértem, hogy az a mérhetetlen gyűlölet tűnjön el belőlem, mert élve fel fog emészteni. Nem akarok gyűlölni. Nem akarom érezni, amit érzek. Azt a kínzó fájdalmat, hogy megütném bármelyiküket és ez jólesne. Ez nem normális. Ha nyerni akarok és márpedig erre törekszem máshogyan kell megtennem. A gyűlölet csak elvakít és nem ad megoldást a problémáimra. Azt viszont tudom, hogy már jobb. Kevésbé érzem magam aggresszívnek, nem érzem azt a mardosó vágyat hogy igenis visszaadjak mindent, most azonnal jelleggel megtarkítva egy két trágársággal és a kezem adjon nyomatékosságot a dühömnek. Gyűlölni valakit szenvedélyes, mindent felemésztő érzés. Még ott nem tartok, hogy keblemre öleljem őket, bár nem is hiszem, hogy a kígyókkal így szokás tenni, de hiszem azt, hogy a végén én nyerek és diadalmasan belevigyoroghatok a fejükbe. Mert ezt érdemlik meg azt, hogy a társadalom kilökje őket magukból. Valami történni fog, ez nem mehet csak így vég nélkül, megúszva mindent, amit adtak. Mindig visszajön az, amit adtál. A karma egy nagyon jó dolog.
Nagyon remélem, hogy szemtanúja lehetek annak, mikor bennük is megtörik valami, épp úgy, ahogy bennem megtört. Nem, ez nem rosszindulat. Nézném őket, anélkül, hogy nevetnék, vagy velük együtt sírnék. Nem hiszem hogy boldoggá tenne a tudat, csak egyszerűen az lenne, amit én is átéltem. Ezt akarom igazából. Ha szakítanak, akkor szakítanak, ez is csak az én igazamat fogja bebizonyítani. Ha együtt maradnak, az is csak az én igazamat fogja. Bármit is tesznek, bármikor rájuk tudom húzni a vizes lepedőt, mert mindannyian tudjuk, hogy amit csinálnak, az nem normális dolog. És a legőrültebb, legbetegebb emberek köztünk járnak.

BubbleBitch

Dühös vagyok, és a düh fura maszkot fest az arcomra. Ez nem is én vagyok, ez nem is az én arcom, de az én fájdalmam és az én lelkem. Én csak boldog akartam lenni, ilyen egyszerűen. És meg is kaptam, de persze tudom, hogy minden mulandó. Meg hogy minden csoda három napig tart. Ez is igaz.
De azért reméltem, ,hogy konzerválható a dolog.
Az dühít, hogy ők ilyenek... hogy ők vannak és jönnek és tipornak. Miért nem tudnak csendesen lenni és mást sem tenni...csak lenni, és ennyi. Megbolondulok mások tébolyától. Attól,hogy ők ilyen romlottak, és az én világomba betrappolva, akarva akaratlanul romlásnak indul minden. Többek között én is.
Boldog akarok lenni. Ezt mantrálom egész álló nap, próbálva bevonzani a jót, de a jó nem jön...nem akar egyszerűen jönni fogja magát és elillan a kezeim közül. Olyan lehetetlen érzés, mert egyszerre a magasba dob, és nagyon jó. Olyankor minden egyszerűbb, és fent vagyok. Aztán pedig jön a zuhanás, a hidegség érzet, az, hogy nem számítok és az én boldogságom nem is létezik igazán. Pedig szinte térdencsúszva könyörgök érte. Bolond vagyok.
Őt sem akarom bántani, de forr a vérem, mert fájdalmat okoz az ostoba lépéseivel, amiket annyira ki lehetne kerülni. Szeretem őt, de ez a legfájdalmasabb ígéret is, mind közül. Mert fáj sokszor szeretni. Fájnak az apró tüskéi amiket akarva-akaratlanul maga után hagy. Miért kell ezt így...?
Néha azt gondolom nem vagyok normális és kezeltetnem kellene magam, mert súlyos aggresszió lapul bennem. Frusztrál. Eltipor és megaláz ez a dolog. Amolyan szünni nem akaró lelkibetegség, mert nem találom a helyemet sem az egyensúlyt. Új év van, én pedig nem akarok az előző mocskában dagonyázni. A változás kell, tanulni kell, tenni kell. Ennyi, összegezve.
Ambivalens libikóka ez. Mibe öljem magam? A munkába vagy mibe másba? Nem akarok veszekedni vele, csak tombolok mégis, csendesebben, mint azelőtt, de tombolok. Mint egy hurrikán. Mikor lennék elégedett? Egyértelmű. Akkor ha eltűnne az, ami fájdalmat okoz. Önző dög vagyok,tesséklássék. Nem érdekel, mert kivételesen valami olyanról van szó, ami tényleg fontos. És tényleg tudok és akarok is harcolni érte. Elmúltak azok az idők, amikor sírok. Nem, nem sírok pedig tele van a lelkem.
Én szeretem őt, de olyan,mintha egy pórázon vezetném el az alvó tigristől, ő pedig csak azért is odamegy és megsimogatja a tigrist. Felnőtt férfi, mégsem mondhatom meg, hogy mit tegyen. De azt sem bírom nézni, ahogy tönkreteszi azt, ami számomra fontos. Nem tudok veszíteni. Sem őt, sem a büszkeségem, sem a lelkibékémet sem a boldogságomat. Nagyon agresszív és talán gusztustalan módszer is. De ők, vagy én.
Nem akarok folyton parancsokat osztogatni, de meghunyászkodni sem.