Állíts meg az időt, kérlek. Jó lenne, mert most jó. Érzem, ahogy a levegő ki-be áramlik a tüdőmbe, ahogy a hideg belemar fagyott kezembe, ahogy a vér beleszáguldozik az ereimbe, vörösre festi megfagyott kezeimet. Kellemetlen érzés, fájdalmas, de egy jel, hogy élek, és minden rendben van velem. De vajon tényleg így van?
Ma van a világvége, elméletileg. Gyakorlatban, pedig arra utasítom magamat, hogy viselkedjek is úgy. Itt van egy zárópont, egy vég, ami után jó lenne többet nem nézni hátra, legalábbis csak a jókra emlékezni. A szépre, arra,amire valóban érdemes. Hirtelen összezúzottnak érzem magam, és érzem a bizalmatlanságot. Elvette a fél életemet, az, hogy csalódtam másokban. Nem úgy, ahogy szokás. Valahogy mélyebben. És ezek a felszíni sérülések lassan olyan szokásokká nőtték ki magukat, hogy nem bízok senkiben. Eddig bíztam, olyan szinten, amilyet mások nem tudtak értékelni és visszaéltek vele. Nem vagyok normális, de azt hiszem, ez nem az én saram. Én már megtanultam szeretni magam, és azt, amilyen vagyok. Tudok a hibáimról, és nem takargatom őket, felvállalom. Bocsánatot is tudok kérni, mert érzem, ha valami másnak tud fájni. De valami rég elromlott itt bent, és ez menthetetlen. Tök mindegy, hányszor kezdem újra az életemet.
Egyszerű, életszerű dolgokra vágyom: legfőképp barátokra, akik nem hagynak el, nem vernek át, nem másítják meg a gondolataikat napok múltán, és egyszerűen igazi barátok maradnak az elejétől a végéig. Egy jó párkapcsolatra vágyom, ahol tudunk építeni egymásra, szintet ugrani és mindent megbeszélni. Egy békés boldog családra. Egészségre. Békére.
Siker az megvan, mert megteremtettem magamnak. Ha erről van szó, keresem a kapcsolatokat, építem a világomat, mint egy jó üzletasszony. Valahol azért büszke vagyok magamra,mert elértem ezeket. Megírtam a sokadik regényemet, de ez az egy már akiadónál van elbírálásra várva. Érzem, hogy sikerülni fog. Sikerülnie kell, mert akarom, ahogy kevés dolgot akartam az életemben. A rajz jól megy, a kreatívitás szárnyaltat.
Három méterrel a felhők felett.
****
Nem hiszek bennük. Olyan sok embert kérdőjelezek meg, hogy már lassan én magam is halványodok. Vagy lehet, hogy épp nem. Én nem halványodok, én vagyok az erős felkiáltó jel, a hitetlen. A lázadó, aki bennem él. És már nem bánok semmit, minden jól történt, ahogy történt. Az összes könnyem megfelelő időben hullott és egyiket sem szégyellem már. Jól vagyok én így, csak kérlek... szeress.
Ha szeretni akarsz, tedd meg erődön felül, mert szükségem van erre. Ne hagyj el, ne bánts meg, ne tégy olyat, ami sebet okozhat. Ezek annyira alap dolgok, ugye? Akkor tudatosan figyelj rájuk. Hogy még véletlen se...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése