Dühös vagyok, és a düh fura maszkot fest az arcomra. Ez nem is én vagyok, ez nem is az én arcom, de az én fájdalmam és az én lelkem. Én csak boldog akartam lenni, ilyen egyszerűen. És meg is kaptam, de persze tudom, hogy minden mulandó. Meg hogy minden csoda három napig tart. Ez is igaz.
De azért reméltem, ,hogy konzerválható a dolog.
Az dühít, hogy ők ilyenek... hogy ők vannak és jönnek és tipornak. Miért nem tudnak csendesen lenni és mást sem tenni...csak lenni, és ennyi. Megbolondulok mások tébolyától. Attól,hogy ők ilyen romlottak, és az én világomba betrappolva, akarva akaratlanul romlásnak indul minden. Többek között én is.
Boldog akarok lenni. Ezt mantrálom egész álló nap, próbálva bevonzani a jót, de a jó nem jön...nem akar egyszerűen jönni fogja magát és elillan a kezeim közül. Olyan lehetetlen érzés, mert egyszerre a magasba dob, és nagyon jó. Olyankor minden egyszerűbb, és fent vagyok. Aztán pedig jön a zuhanás, a hidegség érzet, az, hogy nem számítok és az én boldogságom nem is létezik igazán. Pedig szinte térdencsúszva könyörgök érte. Bolond vagyok.
Őt sem akarom bántani, de forr a vérem, mert fájdalmat okoz az ostoba lépéseivel, amiket annyira ki lehetne kerülni. Szeretem őt, de ez a legfájdalmasabb ígéret is, mind közül. Mert fáj sokszor szeretni. Fájnak az apró tüskéi amiket akarva-akaratlanul maga után hagy. Miért kell ezt így...?
Néha azt gondolom nem vagyok normális és kezeltetnem kellene magam, mert súlyos aggresszió lapul bennem. Frusztrál. Eltipor és megaláz ez a dolog. Amolyan szünni nem akaró lelkibetegség, mert nem találom a helyemet sem az egyensúlyt. Új év van, én pedig nem akarok az előző mocskában dagonyázni. A változás kell, tanulni kell, tenni kell. Ennyi, összegezve.
Ambivalens libikóka ez. Mibe öljem magam? A munkába vagy mibe másba? Nem akarok veszekedni vele, csak tombolok mégis, csendesebben, mint azelőtt, de tombolok. Mint egy hurrikán. Mikor lennék elégedett? Egyértelmű. Akkor ha eltűnne az, ami fájdalmat okoz. Önző dög vagyok,tesséklássék. Nem érdekel, mert kivételesen valami olyanról van szó, ami tényleg fontos. És tényleg tudok és akarok is harcolni érte. Elmúltak azok az idők, amikor sírok. Nem, nem sírok pedig tele van a lelkem.
Én szeretem őt, de olyan,mintha egy pórázon vezetném el az alvó tigristől, ő pedig csak azért is odamegy és megsimogatja a tigrist. Felnőtt férfi, mégsem mondhatom meg, hogy mit tegyen. De azt sem bírom nézni, ahogy tönkreteszi azt, ami számomra fontos. Nem tudok veszíteni. Sem őt, sem a büszkeségem, sem a lelkibékémet sem a boldogságomat. Nagyon agresszív és talán gusztustalan módszer is. De ők, vagy én.
Nem akarok folyton parancsokat osztogatni, de meghunyászkodni sem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése