Vision of the Happiness

Florence and the Machine -Breath of the Life

Nem tudom mi lelt. Igazából boncolgatom magam, legalább egy órája, eredmények nélkül. Nem tudom hová tenni ezeket az érzéseket amik bennem keringenek, körkörösen, folyamatosan, mint egy kígyó aki a farkába harapott. Nagy baj van velem, ha ember undorom van, sokadjára? Azt hiszem elég volt, őszintén.
Nincsenek barátaim. Ez egy merész és talán önsajnálattól csöpögő mondat is lehetne, ha nem tárgyilagosan fejezném ki magam. A netbarátságokat most nem sorolnám ide, mindegyikükkel nagyszerű kapcsolatot ápolok és ahogy tudok találkozom velük, vagy valamilyen úton-módon beszélgetünk. De az más kategória, legalábbis számomra.
Engem idegessé és feszültté tesz amit látok. Nincsenek barátaim. Megint ez a sláger.
Nem szeretem az embereket, mert rájöttem, hogy én beleölöm az összes erőm és szeretetem egy-egy barátságba, ott vagyok mikor kellek és szívvel-lélekkel teszem a dolgom. Aztán meg rádöbbenek, hogy már megint csőbe húztak a fenébe is, mert az emberek leszarnak téged, nagyon minimális az, aki nem. Valamiért kellesz nekik, ez tény. A tény az másfelől, hogy ez lehet, valóban barátság, de lehet kényszeres szükséglet. Nem akarok az utóbbi kategória lenni, de azt hiszem folyamatosan ezeket fogom ki. Kellek valamiért, nem magamért, hanem egyszerűen csak valamiért. És most, mert egy ilyen pillanat, itt ülök, magányomban, csendben, hallgatva ugyanazt a zenét és ömlengek, ahelyett, hogy rátudnék valakire írni, valakivel megbeszélni holnap egy találkozót. Nincs ilyen személy, mert aki volt, már nincs. Ez is, olyan mint egy rémálom. Egyik pillanatban még 11 év barátság, másikban pedig csak az üres levegőt markolom és várom azt a pillanatot, mikor megunja és rájön, hogy nem hülyeségeket beszéltem...kimondtam azt amit éreztem, ő pedig távolságokra hagyatkozik. Tegye, hagyom. Pedig egy ideje már nem is számoltam a napokat utána, már nem éreztem a hiányát, már majdnem egész jól voltam nélküle. De most döbbenek rá, nemhiába hogy mit tesz az, ha van VALAKID ahelyett, hogy most úgy érzem SENKIM sincs.

A további "barátok" akiket tényleg csak macskakörmözve érdemes megemlíteni, olyanok, mint a napraforgók. Hol kedvesek és édesek, aztán pedig kiderül, hogy nem, nem azok. Olyan semmitevő hülyeségeken húzzák fel magukat, és olyan szarságokat vágnak a fejemhez, hogy azt gondolom, nem jó időben születtem, nem erre a bolygóra kellett volna érkeznem, nem ebbe a közegbe, nem ide a mocsokba.
Keresem azt a szikrát az emberekben, aztán be kell vallanom, megcsalnak az érzékeim és olyanokba látom meg, inkább képzelem beléjük, ahol nincs. Nincs szikra. Nem hogy szikra nincs, tapintat sem.
Szóval a körhelyzet az volt, hogy elmenekültem itthonról, máshol voltam két napig, kicserélődtem, idegeim megnyugodtak, lelkem lecsillapodott, egészen rendbe jöttem, ahogy azt az orvos is kérte, és hazajövök, megcsap a dolog, hogy én nem akarok itthon ülni, én menni akarok, mesélni, beszélgetni tenni valamit... és jön a felismerés : Nincs kivel.
Ehhez még hozzájön egy vérbeli férfi hiszti, mert ugye a legjobbkor kell időzíteni, ha már a kedves vállán óhajtom magam kisírni, dacoljak azzal, hogy ő bizony sértve érzi magát, amiért őt nem sorolom a barát kategóriába, a másik baráttal együtt. De nehéz elmagyarázni neki, hogy ő a szerelmem, és ő barátja, nos barátaim, fejezzük ki így, mert nem haver és nem span, mert van érzelmi kötödésem feléjük, de nem tudom magam jól kifejezni. Talán sértődöttséget érzek feléjük, talán valami mást. Holnap mennek horgászni, mert ez rutinprogram, ez olyan dolog, amit én talán sosem fogok fel. Ezerszer lerágott csont, félig ki is köptem már, de elfogadom. Tegye. Nem szabok határokat. Mégis úgy érzem, hogy nem számíthatok rájuk sem. Nem tudom, velem van a baj, talán tényleg. Talán nekem kéne máshogy viselkedni, mert én úgy hiszem magamról, hogyha szólna én ugranék. Bármikor. Félbehagynám azt amit teszek, vagy talán el sem kezdem...
A szeretet.néha.fáj.