Pray.

Az orvosok kidobhatják a diplomájukat. A nővérek is.
Csalódtam. Én, mezei ember istennek láttam az orvosokat, pedig már egyszer rájöttem, hogy ugyanúgy meghalnak a kezeik között az emberek, ahogy az én kezeim között is tennék. Tehetetlen szarok. És most újra. A harmadik átkozott hónap, és még mindig minden ugyanúgy. Tehetetlennek érzem magam és megkérdőjelezem azt, meddig bírom még. Meddig bírom még így, hogy beteg... hogy magatehetetlen, hogy szenvedni látom, hogy imádkozom, de a csoda nem jön el, sem a javulás. Meddig kell még bírnom? Miért nem segít senki?
Elárulom. Mert senkire sem számíthatok. Ez egy piszkos hatalmas nagy igazság. Már régen kiboncolgattam magamba éjnek évadján, sokszor. Senkire sem számíthatok és senki sem fogja megsimogatni a fejem, hogy jól cselekszem. Senki nem fogja levenni a terhet a vállamról, senki nem fogja azt mondani, hogy gyere, adok egy órát, és csinálj azt amit akarsz, ne aggódj. Három hónapja az életem másból sem áll ki, mint megtapasztalni a felnőttéválás eme kellemetlenül kegyetlen módját. Mostmár valóban felnőtt vagyok. Nem a kedves kis mezei úton tanultam ezt meg. Azt hittem, hogy a huszonegyedik életévem nagyszerű lesz. Kicsit bulizok, lazáskodok,haladok a sulival, mindent annyira jól elterveztem. Hogy én majd így meg úgy. Aha, persze. Nem.
Senki sem tudja, hogy milyen áldozatokat hozok, mert senkit nem érdekel. Mert ez a természetes, nyilvánvalóan hogy huszonegyévesen ezeket tegyem. Nem vagyok hálátlan, igenis megteszem érte, mert ő nevelt fel, és most rajtam a sor. Így van jól, és ha kell hát akkor mosok, ha kell, akkor főzök, ha kell takarítok, ha kell mindent megcsinálok, éjszakázom, kísérgetem, fürdetem. Ugyan miez, igaz? Kötelező jeleggel csinálom ezt és egy percre sem állhatok le, senki nem veszi le ezt a vállamról. Mert senkit nem érdekel a másik élete, mert a saját kibaszott szarságaikkal vannak megáldva.Minden pitiáner szarsággal, amin én csak keserűen nevetek, hogy ugyanmár, tényleg ez a legnagyobb bajod az életben? Nyilvánvalóan neked a nehéz és nem nekem. A sok korcs, idióta vadbarom, akinek fogalma sincs az életről, aki azért nyavalyog, mert éppen valami akkor és ott nem jött össze. Menjetek már a picsába, jó?
Unom hallgatni őket, unok mosolyogni, unom azt játszani, hogy majd persze, minden rendben lesz. NEM BAZDMEG, ELÉG VOLT. Itt van vége, hogy nekem sértődtök meg, hogy nekem panaszkodtok, hogy nekem magyaráztok, hogy engem aláztok, hogy én érzem rosszul magam mások miatt. Nem! Elegem van abból, hogy nem tudtok megvigasztalni, hogy nem vagytok velem,hogy én csak vagyok,mint egy fa gyökerek nélkül, hogy senkit sem érdekel, hogy mi van velem, vagy mit érzek, hogy mit gondolok és hogy milyen rettegni.N-E-M-É-R-D-E-K-E-L hogy mivan veled, hogy otthon mi van, hogy miért sértődtél meg, hogy a barátod egy köcsög, nem érdekel, mert egyszerűen én egy mocskosul önző dög vagyok, aki már nem fog érezni mások iránt semmit. Nem érdemlitek meg, mert undorom van az emberektől, hogy mennyire rohadtul önzőek. Még családon belül is.
Hallgatni a köhögését, ahogy veszi a levegőt, hallgatni, ahogy szenved,látni, ahogy szenved. És neked az a legnagyobb bajod az életben, hogy milyen ösztöndíjat kaptál. Rohadjatok meg, mind.
Én már nem hiszek. Sem a barátokban, sem az emberekben, sem a szerelemben, sem az érzelmekben. Csak egy lány vagyok, aki olyannyira kifordult ebből a világból,hogy azt elmondani is képtelen vagyok. Elhagyott a legjobb barátom. Azóta sem érdekli, hogy mi van velem, hogy élek-e. Tudod mit? Leszarlak. Leszarom azt, amit csinálsz és ahogy csinálod, leszarom azt, hogy voltál valaha, leszarom azt, ahogy kinézel, leszarom azt, ha rámnézel, leszarom azt, ha kint állsz a sulid előtt, leszarom azt, hogy azt hiszed az életed jobb lett. Nem lett jobb! Leszarom azt is, ha egy nap majd visszajönnél, leszarom azt, ha úgy érzed hiányzom. Rá fogsz te még döbbenni arra, hogy mit veszítettél. Én arra döbbentem rá, hogy sokkal többnek láttalak, mint amennyit értél valójában. És ez fájó pont. Valakire elfecserélni a könnyeket, valaki miatt éjszakákon át sírni, aki a legnagyobb bajban már nincs veled... kösz haver, igazán kösz. Veregesd magad vállon, ügyes fiú voltál. Megcsináltad a szerencséd.
És én egy rohadt kis váza vagyok, aminek nem szabad eltörnie, bármilyen erősen is döngölik bele a padlóba. Újabb és újabb próbákat kell kiállnom és fura, de elapadtak a könnyeim. Nem sírok, mert már úgy érzem, ez sokkal mélyebb, ezt a sírás már nem oldja meg. És nincs menedékem sem már...

After Five Minutes.

Lépteim elhalványulva mögöttem,
hátranézve a semmi tekint vissza rám.
Mit ér az egész játék, ha csak épp egy törött szívet lőttem,
a vásár feldobott, majd tovább állt.
Egyedül vagyok, és éppen csak nem magányos,
minden csendes, éjjeli szürkület.
Könnyeim hullása dripdripdrip, látványos,
kevésbé kellemes, közelgő őrület.
Amikor szeretünk, fáj,
ha nem, akkor a hiánya.
Amikor felüti fejét egy újabb viszály,
azt kérdezzük hát minden hiába?
És valóban, sehol sem jó,
lebegek egy türkizszínű óceánon.
Süllyednék, de valami még fent tart, kivénhedt csatahajó,
ringass el, holt tenger, túl az álmokon.
Kezem a levegőt markolja, ami kell, az bizony nincs.
Volt valaha?
Ami bent volt, mára már csak foszladozó kincs,
minden ami visszajött, nem más, mint karma.
Csak önmagamnak tartozok rendületlen hűséggel,
csakis magamban bízhatok.
Kijelenthetem-e ezt ilyen bátor vakmerőséggel?
mi az, ami még megmaradt és előhívhatom?

Winter,please freeze my heart gently.

 Csak boldog akartam lenni. Tényleg, nem vágytam többre. A gyűlöletem alábbhagyott, szépen lassan csendesült, akár egy nyári eső. Jó volt így, megvoltam. De úgy tűnik, hogy az élet azért állít elém akadályokat, hogy megküzdhessek velük. Nagyon lent vagyok, lentebb, mint hittem. Nagyon megviselt ez az egész. Az, akikben egykor bíztam, miért tettem? Csakis hibáztatni tudom magam. Miért voltam olyan eszeveszett naiv, és adtam nekik a bizalmat?
A vita egészen eldurvult, mondhatom, már véresen komoly. Azt szeretném, hogy vége legyen, mert már előre megmondtam, már abban a pillanatban, hogy ez nem hagy alább, ameddig valakinek baja nem lesz. És így is van. Szívjuk egymás vérét, belevágunk a másik húsába, vájkálunk benne és sóval hintjük. Én azért harcolok, hogy vége legyen, hogy győzzek. De már győztem, már nincs miért tovább csinálnom. Kimerültem, hagyjanak békén engem és az életemet, azt, amit szeretek. Hagyják békén őt, ne próbálják folyamatosan ellenem hangolni. Miért kell ezeket a köröket évek óta futni? Mire való ez?
Azt mondják őrült vagyok. Azt mondják, hogy beteg. Hogy Ő nem érdemel meg engem, jobbat érdemel. Hogy őt sajnálják,miattam. Gyűlölöm őket és egyúttal magam is. Gyűlölöm, mert ők csak egy apró pontok az én életemben, de gyűlölöm őket, mert hatalmassá akarnak nőni, engem zsugorítva össze. Valóban jobbat érdemel? Valóban nem én vagyok az, akivel együtt kellene lennie?
Én azt akarom,hogy ennek legyen vége. Tudom, hogy mélyre ásnak majd, hogy minden szennyet ami volt is valaha az életemben, bármilyen fontosságú avagy nem, felfogják hozni. Azért, hogy bebizonyítsák neki, hogy nem vagyok szent és nem az vagyok, akinek ő hisz. Mindenáron, foggal és körömmel azon vannak, hogy bebizonyítsák. És én mit bizonyítsak be? Az ártatlanságomat, azt, hogy hogyan tudok szeretni? Komolyan?
Kicsit kezdem magam úgy érezni,mint a kedves főszereplő a perks of being wallflower-ből. Hagyd abba a sírást!
Szükségem lenne egy hétre, ameddig csak magam vagyok. Szükségem van időre, hogy helyrehozzam magam, mert egyszerűen már nem bírom ezt az egészet. Belefogok őrülni ebbe az átkozott mókuskerékbe. Meddig vannak a határaim? Meddig lehet ezt kibírni?

Bubblegumhearted bitch.

A fájdalom erősebbé tesz. Pokolian erőssé. Néha teljesen megtör, olyankor arra gondolok, hogy ez az élet, amit most élek, azért fáj, mert valamit igazán elcsesztem. Azt hiszem undorodom a legtöbb embertől és ha lehetne, eltűnnék innen. Megszüntetném a legtöbb kapcsolatomat, és kilépnék ebből a mocsokból. Megdöbbentőnek tartom, hogy az emberek mennyire arra hajtanak, hogy mások nyomorán élvezkedjenek.
A bizalom kihalt belőlem, sajnálom. Nem bízok az emberekben, mert kitudja a rejtett szándékaikat? Csak néhány tiszta embert ismerek. A legtöbb fertőzve van.
A barátod vagyok azért, hogy amit mondasz, azt később ellened fordítsam, kiszolgáltatva téged, és az összes beszélgetésünket, titkainkat annak, akinek épp esedékes azért, hogy akinél esedékes, én jobb pontot szerezzek, hogy elhigyje én jó barátja vagyok azért, mert figyelmeztetlem őt arra, amit te mondtál róla.
Mindössze azért, mert a bosszú nem halt ki az emberekből. Az előrejutás, az érzet, hogy én valamivel aládvágtam, úgy tűnik még mindig érdemesebb arra, mintsem valódi barátságokat generáljunk.
Fuck Humanity.
Sosem voltam igazán vallásos, csak csapongtam ide-oda. De valahol mélyen hiszek, és szeretem azt hinni, hogy amit mondok itt belül, az meghallgatásra lel. Tegnap este kértem, hogy az a mérhetetlen gyűlölet tűnjön el belőlem, mert élve fel fog emészteni. Nem akarok gyűlölni. Nem akarom érezni, amit érzek. Azt a kínzó fájdalmat, hogy megütném bármelyiküket és ez jólesne. Ez nem normális. Ha nyerni akarok és márpedig erre törekszem máshogyan kell megtennem. A gyűlölet csak elvakít és nem ad megoldást a problémáimra. Azt viszont tudom, hogy már jobb. Kevésbé érzem magam aggresszívnek, nem érzem azt a mardosó vágyat hogy igenis visszaadjak mindent, most azonnal jelleggel megtarkítva egy két trágársággal és a kezem adjon nyomatékosságot a dühömnek. Gyűlölni valakit szenvedélyes, mindent felemésztő érzés. Még ott nem tartok, hogy keblemre öleljem őket, bár nem is hiszem, hogy a kígyókkal így szokás tenni, de hiszem azt, hogy a végén én nyerek és diadalmasan belevigyoroghatok a fejükbe. Mert ezt érdemlik meg azt, hogy a társadalom kilökje őket magukból. Valami történni fog, ez nem mehet csak így vég nélkül, megúszva mindent, amit adtak. Mindig visszajön az, amit adtál. A karma egy nagyon jó dolog.
Nagyon remélem, hogy szemtanúja lehetek annak, mikor bennük is megtörik valami, épp úgy, ahogy bennem megtört. Nem, ez nem rosszindulat. Nézném őket, anélkül, hogy nevetnék, vagy velük együtt sírnék. Nem hiszem hogy boldoggá tenne a tudat, csak egyszerűen az lenne, amit én is átéltem. Ezt akarom igazából. Ha szakítanak, akkor szakítanak, ez is csak az én igazamat fogja bebizonyítani. Ha együtt maradnak, az is csak az én igazamat fogja. Bármit is tesznek, bármikor rájuk tudom húzni a vizes lepedőt, mert mindannyian tudjuk, hogy amit csinálnak, az nem normális dolog. És a legőrültebb, legbetegebb emberek köztünk járnak.

BubbleBitch

Dühös vagyok, és a düh fura maszkot fest az arcomra. Ez nem is én vagyok, ez nem is az én arcom, de az én fájdalmam és az én lelkem. Én csak boldog akartam lenni, ilyen egyszerűen. És meg is kaptam, de persze tudom, hogy minden mulandó. Meg hogy minden csoda három napig tart. Ez is igaz.
De azért reméltem, ,hogy konzerválható a dolog.
Az dühít, hogy ők ilyenek... hogy ők vannak és jönnek és tipornak. Miért nem tudnak csendesen lenni és mást sem tenni...csak lenni, és ennyi. Megbolondulok mások tébolyától. Attól,hogy ők ilyen romlottak, és az én világomba betrappolva, akarva akaratlanul romlásnak indul minden. Többek között én is.
Boldog akarok lenni. Ezt mantrálom egész álló nap, próbálva bevonzani a jót, de a jó nem jön...nem akar egyszerűen jönni fogja magát és elillan a kezeim közül. Olyan lehetetlen érzés, mert egyszerre a magasba dob, és nagyon jó. Olyankor minden egyszerűbb, és fent vagyok. Aztán pedig jön a zuhanás, a hidegség érzet, az, hogy nem számítok és az én boldogságom nem is létezik igazán. Pedig szinte térdencsúszva könyörgök érte. Bolond vagyok.
Őt sem akarom bántani, de forr a vérem, mert fájdalmat okoz az ostoba lépéseivel, amiket annyira ki lehetne kerülni. Szeretem őt, de ez a legfájdalmasabb ígéret is, mind közül. Mert fáj sokszor szeretni. Fájnak az apró tüskéi amiket akarva-akaratlanul maga után hagy. Miért kell ezt így...?
Néha azt gondolom nem vagyok normális és kezeltetnem kellene magam, mert súlyos aggresszió lapul bennem. Frusztrál. Eltipor és megaláz ez a dolog. Amolyan szünni nem akaró lelkibetegség, mert nem találom a helyemet sem az egyensúlyt. Új év van, én pedig nem akarok az előző mocskában dagonyázni. A változás kell, tanulni kell, tenni kell. Ennyi, összegezve.
Ambivalens libikóka ez. Mibe öljem magam? A munkába vagy mibe másba? Nem akarok veszekedni vele, csak tombolok mégis, csendesebben, mint azelőtt, de tombolok. Mint egy hurrikán. Mikor lennék elégedett? Egyértelmű. Akkor ha eltűnne az, ami fájdalmat okoz. Önző dög vagyok,tesséklássék. Nem érdekel, mert kivételesen valami olyanról van szó, ami tényleg fontos. És tényleg tudok és akarok is harcolni érte. Elmúltak azok az idők, amikor sírok. Nem, nem sírok pedig tele van a lelkem.
Én szeretem őt, de olyan,mintha egy pórázon vezetném el az alvó tigristől, ő pedig csak azért is odamegy és megsimogatja a tigrist. Felnőtt férfi, mégsem mondhatom meg, hogy mit tegyen. De azt sem bírom nézni, ahogy tönkreteszi azt, ami számomra fontos. Nem tudok veszíteni. Sem őt, sem a büszkeségem, sem a lelkibékémet sem a boldogságomat. Nagyon agresszív és talán gusztustalan módszer is. De ők, vagy én.
Nem akarok folyton parancsokat osztogatni, de meghunyászkodni sem.

only 4 hours left...

Csak négy óra, és vége 2012-nek. Mekkora rohadt fura, nem? Hihetetlen. Ez az év, mintha csak repült volna,, vitt magával és fogalmam sincs, szóval így eltelt. Annyi minden történt, hogy egy kétórás filmbe nem férne bele.
best of 2012
20 éves lettem, oh yeah. Ez a double XX dolog. Megfogadtam, hogy 2012 jobb lesz, mint 2011. És be is jött. Aztán sikeresen elvégeztem ugye az első osztályt,aztán pedig másodikos lettem. Túl lettem egy sikeres divatbemutatón, lett egy kiállításom,írtam két könyvet, jobban megkedveltem a koreai zenét, érdekelni kezdett a koreai kultúra. Elveszítettem egy legjobb barátot, de helyette találkoztam másokkal. Meggyászoltam a barátságunk végét,átértékeltem az életemet, kaptam az élettől egy két velős pofont, sírtam át éjszakákat is, de jól vagyok. Sokkal jobban, mint hittem. Szóval minden rendben lesz, és remélem, hogy 2013 még többet tud adni. Ez egy olyan érzés, mintha felfelé szaladnék egy hegyre. Nehéz lépések voltak ezek, évről -évre,de 2012ben végre megtérült az az erőfeszítés, amit az utóbbi években szenvedtem el. Végre látom, hogy történik is valami...annak ellenére, hogy sok ember borsot is tört az orrom alá. Mert miért is ne... de tanultam valamit az új évben. Tudok harcolni, akár kíméletlenül is, áttaposva másokon. Tudok könyörtelen lenni, főleg akkor ha a boldogságomról van szó. És ez az, amit a legfontosabb ezentúl.
Mindig azt vallottam, hogy a Karma elintézi azt, amit az ember véghezvitt. Biztos is voltam benne, hogy így van, mert magamon is tapasztaltam és másokon is láttam. Nem voltam kárörvendő, csak eszembe jutott, hogy ez így volt helyes. De arra is rájöttem,hogy a legtöbb ember aki hátbatámad majd, olyan lesz, akiről sosem hinnéd el és nem is feltételeznéd ezt. Én már nem várok arra, hogy a karma bevégezze. Inkább elősegítem a munkáját.
2013, várlak.

what is right...?

Hazudnék, ha azt mondanám, már nem gondolok rád. Mindennap a fejemben vagy... de ez sem segít. Ha lemegyek a boltba, látlak, ahogy az egyik ház előtt álltál régen, látlak, a házunk előtt, látlak mindenhol, de igazából sehol sem vagy. Kurva nehéz időkön mentem keresztül, szükségem lett volna rád, de te sehol sem voltál. Már nem is leszel, emlékszel? Már nem vagyunk legjobb barátok.
Hívnálak, de tudom,felesleges. Azt mondtad, majd a huszonegyedik születésnapunkon, majd újra barátok leszünk. Mit gondolsz, van ennek így értelme? Nincs.
Ha nem szólok, ha nem írok, te nem kérdezel. Sőt, nem is létezel. Csak jössz, ha úgy érzed és felkavarsz. Már magam sem tudom, hogyan lehetne ez az egész, hogy jó legyen. Egyszerűen csak hiányoztál, szükségem lett volna rád, arra hogy kicsit gyere és elvigyél. De nem hívlak, mert nem jössz. És ha jönnél... tudom, hogy már nem lenne az igazi. Búcsút kell mondanom. Nagyon szar érzés, ezt mondhatom. Sokkal jobb volt addig, ameddig eltudtam képzelni, hogy azért nem jössz, mert nem érsz rá. Ez jó mese volt. De az igazság fájdalmasabb, ebben egyetértünk. Leírtam, kiírtam, átadtam, és vége. Mindent odaadtam neked, magamból hogy vidd el, mert inkább éljek azzal,hogy üres vagyok, ,mint hogy bennem legyen az ordító hiányod. Az, hogy voltál, de már nem vagy. Persze, azt mondtad, hogy törödsz velem. Igazán? Gondolsz még rám?
Kitudja hogy mi igaz már ebből, igaz?
Karácsony, ugye? Kedvenc ünnepünk. Hiányoztak az smsek, a névnapi köszöntések, hiányzott minden ami te vagy. De nem fogok könyörögni és futni utánad, sajnálom. Jobban szeretem a régi éned, mint a mostanit.Ez nem te vagy, ez közel sem áll ahhoz akit én szerettem.
Gyere vissza.Menj el. Gyere vissza.Menj el.
Hogy a fenébe szenvedhetek ennyire a hiányodtól, miközben belül tudom, hogy úgysem jössz vissza? A fejemben minden olyan egyszerű, és tényleges. Már nem fáj, legalábbis ott nem. Ott megbékéltem azzal, hogy te voltál és már nem vagy. De a lelkemben, elég egy szó vagy egy hangulat...máris megint ott vagy, legalábbis csak a puszta emlékképed és fáj a hiányod.
Gyere vissza... menj el!